Aknamezőn is elkerül a halál

Vásári komédiák furulyás zenéjére döcög a katonai szállító Krajina felé egy szakasz haknira induló színésszel. A tüzérek időnként körbelövik a járművet, de sosem találnak. Az idő 1993 decembere, Szarajevó ostroma után és előtt. Goran Markovics filmjének humora nehezen érthető, inkább idegesítő.

Goran Markovicsnak volt korábban egy emlékezetesebb, ironikus filmes dobása, a Tito és én, amelynek ifjú hőse még apjánál is jobban imádta a szeretett vezért. Jóformán erre volt kihegyezve a történet, amelynek bemutatása fergetegesnek aligha volt nevezhető. E film tragikus mellékzöngéje volt, hogy 1992-ben került a mozikba, amikor déli szomszédaink már ölték egymást, és Tito kultusza, az általa szimbolizált álom, a testvériség kivérzett.
A teátrumi, televíziós szcénában is egyaránt alkotó Markovics az általa jól ismert világba, egy színházba invitálja elsőként A turné nézőit, a történet ideje a délszláv háború harmadik éve. Megjelenésében mintha egy tévéjátékot látnák: négy színész a próbáról lógva kártyázik a társalgóban, a látvány szegényes, nem mozgalmas, a szereplők pedig erőltetett dialógusokkal mutatják be egymás vázlatos karakterét. A színészkirály mindig nyer a pókerben, a szépfiú teljesen legatyásodott, az idősödő alkoholista és a kiégett primadonna már kétszer vált el egymástól. E társaságot invitálja egy ötödik kolléga színinövendék szeretője társaságában haknizni a háborús övezetbe, jó pénz reményében. Ami pedig kell a kártyához.
Sokszor ismétlődő kép, egyfajta keret: vásári komédiák furulyás zenéjére döcög a katonai szállító, amit a tüzérek időnként körbelőnek, de sosem találják el. Közben a fő témát variálja a rendező: bármennyire is ripacskodnak a színészek, valamiképpen hatnak az emberekre: a részegen egymás torkának eső szerb tisztekre, a horvát usztasákra, a bosnyák mozlimokra. Utóbbiak Euripidész soraira kegyelmeznek meg a frontvonalat többször is elhibázó társaságnak.
Egyáltalán nem baj, hogy Markovics kerüli a háború tragédiájának hatásvadász bemutatását, ám az inkább, hogy a délszláv színészhumor nem igazán hat, feltehetőleg azért, mert régiófüggő. Egyrészt nem érteni az utalásokat, másrészt, ha érthető is az adok-kapok, az nagyon közhelyes. Közhelyes az is – egy átlag moziba járó előre le tudná kottázni –, ahogy e társaságon belül megváltozik az emberi viszonyrendszer, a karakterek időnkénti moralizálása pedig meglehetősen didaktikus.
E komédia másik hibája, hogy ritkán látható benne őszinte gesztus, valóban emberi. Talán egy jelenetért éri meg e film: a színészek eltévedve az aknamezőn egy bekerített horvát különítmény markába kerülnek, amely velük szedetné fel az aknákat. Ám mikor fordul a kocka, a szerb felszabadítócsapatok horvát foglyaikat hajtatnák az aknákra, a primadonna olyan szívet tépőn könyörög majdnem gyilkosaiért, hogy elhisszük neki, létezik a félelemnél is hatalmasabb megbocsátás, nagyvonalúság.
Sok minden kimaradt A turnéból, és lehet, hogy a film idén elkészült háromrészes televíziós változatában a rendező ezeket pótolta, ám ennek kicsi a valószínűsége.
(A turné. Színes, feliratos, szerb– boszniai vígjáték, 102 perc, 2008. Rendező: Goran Markovics. Forgalmazó: Vertigo Média.)