Szerelmes volt a járművekbe, de motorszerelőnek nem vették fel Keszthelyi Pált, ezért általános szerkezetlakatosnak tanult. Az Ikarusban szabadult 1957-ben, már utolsó tanulóévében is a forradalomban szétlőtt járműveket javította, autóbusz-pótkocsikat készített, illetve dömperekhez fülkéket gyártott. Az utóbbit erőltetett menetben: tizenkét órás műszakokban hét fülkét kellett elkészítenie a sablonozókból, lakatosokból, hegesztőkből, köszörűsökből álló brigádnak. Évekkel később a Videotonhoz került, a szerszámüzembe, ahol a géppisztolyok vállszíjánál található rugós karabinerek hajlítására szolgáló szerszámokat készített. Katonának Budapestre, a Mátyás-laktanyába, majd a Petőfibe vitték. Bakasága után, a Videotonhoz visszatérve, a kísérleti üzemben gépsorok gyártásában működött közre.
Fejér megye tizenegy településén állomásoztak szovjet csapatok, Székesfehérváron egy egész hadosztály-parancsnokság fészkelte be magát. Együtt kellett élni velük.
– Megpróbáltunk a rosszból kihozni valami jót – meséli az egykori taxis. A hatvanas évek elején ismerkedett meg egy Urál mellől származó orosszal, a „Ruszki Zoli” néven ismert, sötét arcú férfival, aki polgári alkalmazott volt a laktanyában. Barátságuk révén a tiszti kaszinóba, sőt az úgynevezett orosz boltba is eljárhatott, ahol még argentin marhahúst is lehetett kapni. Karórákkal, televíziókkal, táskarádiókkal, Harkov borotvákkal, Néva pengékkel üzletelt.
„Lehetne szebb, lehetne jobb, de megbízható” jelmondattal évekig Trabanttal közlekedett. Bár nem ugyanazzal. Három-négy évet várt ugyan a kiutalásokra, de egyszerre több igényt is beadott, majd az átvett autókat napokon belül eladta a fehérvári autópiacon. Egy járműn három-négy havi fizetését kereste meg. Mígnem gépjármű-előadóként hozzájutott egy selejtezésre ítélt Volgához. Ezzel új fejezet kezdődött az életében.
Munkahelyet is váltott. A hetvenes évek elején a kilencven kilométer hosszú, Balatonhoz vezető autópálya segélyszolgálatánál dolgozott diszpécserként. Huszonnégy órás szolgálatot követően hetvenkét óra pihenőt kapott, így szabad idejében az almazöld színű 21-es Volgájával egy zöldségest szállított a fővárosi Bosnyák téri piacra, és lopta a fuvarokat, azaz feketén taxizott.
– Mennyi áru fért a benzinfalóba?
– Nejlont raktam az ülésre, s azt hiszem, a zöldségesnőn kívül ötszáz kiló dinnyét, burgonyát, uborkát tudtam szállítani így. A csomagtartót és a tetőt is megterheltük. Nem mérte senki sem, hogy mennyit pakoltunk rá. Este kilenckor indultunk. Jobb lett volna hajnalban, de akkorra már nem maradt minőségi áru. És egy ilyen pakolgatós, cipekedős éjszaka után hazajönni Székesfehérvárra baleset nélkül, majd még segíteni kirakodni… De legalább megfizettek.
– És a taxizás?
– Csak módjával űztem, mert a Volga kitűnt a Zsigulik közül. Talán ezért is adtam el egy tatár fiúnak, úgy bocsátván útjára: ti csináltátok, most hazaviszitek. Kádár elvtárssal minden év elején exkluzív interjút készítettek a televízióban, és az utolsó kérdések között évről évre azt tudakolták tőle, hogy mikor lesz magántaxi Magyarországon. Határozott és támogató választ sohasem adott, 1980 végén mégis rendeletet hoztak arról, hogy 1981. január 1-jétől lehet magántaxi Magyarországon. Fejér megyében elsőként váltottam ki az ipart, de pár napig ki sem mertem hajtani a piros Zsigulimmal. Aztán megjelent a második, harmadik magántaxis is, szintén Zsigulival és Daciával. Ha két órát taxiztam, elég volt a mindennapokra, ha napi öt órát, akkor már jól meg tudtam belőle élni. Aztán, ahogy egyre nagyobb lett a konkurencia, nyolcat, tizenkettőt, huszonnégy órát kellett dolgozni. Sokan elaludtak és karamboloztak.
Előfordult, hogy Keszthelyi Pál a taxijában utazó – többnyire ittas – oroszoktól megkérdezte, mikor mennek már haza. Szabadságra? – kérdeztek vissza. Csak halkan mert válaszolni, hogy nem szabadságra, végleg. Az akkori állapotokat illusztrálva visszaemlékszik egy ma már mókásnak tűnő esetre. Egyszer az Alba Regia Szállodától fuvarozott a szovjet Ikarusig – orosz laktanyáig – civil ruhás tiszteket és nőket.
– Amint lenni szokott, mi azonnal exportirodát nyitottunk a kocsiban. Felajánlották, hogy adnak egy hordó benzint, és akkor egálban vagyunk a taxiszámlával. Azt hiszem, köztük volt a laktanyaparancsnok. Behajtottunk a laktanyába, még az üzemanyagraktár fegyveres őrei is tisztelegtek. A hátsó ülésre beszuszakolták az ötvenliteres hordót, mondván, azért a hordót másnap hozzam vissza. Úgy hiányzott ez nekem, mint púp a hátamra! Miközben sokat kereshettem volna az éjszakában, haza kellett mennem, órák alatt leszívtam vagy harminc litert a hordóból, hogy ki tudjam venni, majd miután kiöntöttem belőle a benzint, visszatuszkoltam az autóba. Ráadásul milyen benzin volt az? Hetvenöt oktános! Jót kellett vennem hozzá, hogy a kétféle üzemanyagot összekeverve az oktánszámát felhozzam nyolcvanhatra. Másnap úgy vittem vissza tizenegyre a hordót, mintha az életem múlna rajta, s ők is el tudjanak vele számolni. Délig várakoztam járó motorral a laktanya előtt az út szélén, de nem jött a hordóért senki sem. Szerintem úgy be voltak rúgva, hogy azt se tudták, hol voltak. Végül egy bokros részen kilöktem a hordót az árokba.
Keszthelyi Pál 1983-ban egy almazöld Zsigulira váltott, 1985-ben pedig Münchenből hazahozott egy új kombi Opel Kadettet. Polgárpukkasztó szándékkal ráírta: „Az Opel sose kop el”, illetve azt: „Luxustaxi, de nem luxus áron”. Nehezen tűrték ezt a taxistársak, az adóhatóság is több adót akart fizettetni vele. Nyolcvanhétben, nyolcvannyolcban eljárt az MDF fehérvári szervezetének rendezvényeire, mert tetszett neki, hogy lehet beszélni a dolgokról. Rendszeresen bejárt a Fejér Megyei Hírlap szerkesztőségébe, s olvasói leveleit próbálta közzétetetni több-kevesebb sikerrel. Amikor 1990-ben egy szovjet katonatiszt a budaörsi buszon megvert egy gyermeket, rögtön tollat ragadott, s dühös levelet kanyarított arról, hogy a többi utas meglincselhette volna a katonát. Az akkori főszerkesztő, Baranyi Pál azt mondta: hagyjuk őket, mert úgyis kimennek már, inkább azon gondolkozzon, hogyan támogathatná a kivonulásukat. Végül azt tanácsolta, írjon újabb olvasói levelet, és ajánlja fel, hogy Záhonyig fuvarozza a szovjet adminisztrációt.
– Szurkapiszka stílusban azt írtam, hogy nehézkesen megy a kivonulás, mert nincsen elég vasúti vagon, de átérezzük azt a helyzetet, hogy negyven éve el vannak szakítva a családjuktól, és segíteni szeretnénk. Bár tudjuk, hogy itt marad a magyar nép magányosan, vállaljuk, s megleszünk nélkülük. Hogy mielőbb a szovjet anyaföldre jussanak, Záhonyig mi, székesfehérvári Túra taxisok ingyen vállaljuk az elszállításukat.
A levél megjelenésekor a fél város a merészségükről beszélt, az utcán megállították őket, és szorongatták a kezüket. Tagbaszakadt emberek jelentkeztek rakodónak, s csatlakoztak hozzájuk a szekszárdi taxisok és több teherautós fuvarozó is. A felajánlkozás híre bekerült a Magyar Televízió Híradójába, átvette a világsajtó, még Finnországból és Ausztráliából is keresték őket.
– Senki nem jött azzal, hogy vigyük Záhonyba, de óriási reklámot jelentett. Gyakran azért ültek be az autóinkba, hogy az „oroszokat szállító” taxisokkal beszélgethessenek. Egy idős embertől levelet kaptam, aki leírta, harcolt a második világháborúban, egész életében dolgozott, még sincs semmije, csak egy bicikli, ám azt felajánlja, ha szükséges a kiutaztatáshoz.
Eltelt rengeteg idő. Keszthelyi Pál sem taxizott sokáig, gmk-t, majd bt.-t hozott létre, fuvarszervező, autókölcsönző irodát nyitott. Azt hitte, hogy Magyarország a sok hányattatás után végre jó irányba fordul. Úgy érzi, lehet, hogy tévedett.
Néhány hete volt a kivonulás húszéves évfordulója, a nyugdíjas taxis újra bekerült a helyi hírekbe. Törzshelyén, ahol kávézgatni szokott, felajánlották, egy hónapig ingyen ihatja a frissítőt. Felhívta egy volt NB I-es labdarúgó is, akinek az apjával együtt gyerekeskedett, s mivel mostanság lakodalmakban zenél, azt mondta: „Ha a fiad megnősül, a lakodalmát ingyért kimuzsikálom neked.”
Apropó, a fia. Most ő taxizik.
origo.hu
Zivatarok és szélvihar miatt adtak ki riasztást
