Egy barátság regénye

Scott kapitány utolsó feljegyzései – ez lett volna a kötet címe, amely Hornyik Miklós szerkesztésében Ottlik Géza kiadatlan írásait tartalmazza. Ottlik, ha nem is lelkesedett (a szerkesztő annál inkább), vállalta az új könyvet, a kézirat azonban csak nem akart előkerülni. Egy papírdobozban várta az ítéletet az ágy alatt vagy a szekrény tetején, Hornyik Miklós biztosan tudja, hol, elvégre meg akarta kaparintani. Nyomdafesték vagy halál, ez itt a kérdés! Ottlik ült a dobozon, nem adta át, gondolta, ő majd ítéletet hirdet, a szerkesztő majd akkor tegye a dolgát, ha lesz neki.
Nem lett. Ottlik felleltározta a doboz tartalmát, de könnyűnek találta. Azt mondta, csupa félkész holmi, még dolgozni kéne rajtuk. Tudjuk, a Scott kapitány feljegyzései című kötet végül nem készült el. Amikor az örökösök elővették a dobozt és átolvasták a kéziratokat, kiderült, valóban nincs benne könyvet érő anyag. Sajnos. És mégis megszületett, nemrég meg is jelent egy Scott kapitány feljegyzései című kötet, Hornyik ugyanis nem nyugodott. Ez a kötet persze nem az a kötet. Ebben ketten szerepelnek, Ottlik, és az újvidéki irodalomtörténész Hornyik Miklós, méghozzá éppen szeretetre méltó arányban. Ez fontos. Nehéz ugyanis nagy emberről úgy írni, hogy a szerző ne legyen benne túlságosan is. A Scott kapitány feljegyzései műfaját tekintve tanulmány, amelyet dokumentumok erősítenek, lényegét tekintve azonban fejlődésregény. A nagy magyar író és a fiatal újvidéki irodalmár kapcsolatának üde jellemrajza.
Hornyik Miklós a klasszikus iskola tanítványa. Tanulmányt ír, tisztelgő sorokkal elküldi az írónak, de mindjárt kér is valamit, például interjút az újvidéki televíziónak. Ottlik vállalja a szereplést, a televíziós beszélgetés folytatódik a stúdión kívül is, tartós kapcsolat fejlődik belőle, előbb amolyan tanár–tanítvány, öregedő író és ifjú irodalomtörténész viszony, utóbb az idős író lelkileg is közel kerül a segítő baráthoz. A Scott kapitány feljegyzéseiben így sorjáznak egymás mellett a kapcsolat dokumentumai. A Hornyik-tanulmányok, cikkek, televíziós beszélgetés szerkesztett szövege, közötte pedig a levelek. Az egészet átjárja valami monarchikus íz. Ottlik vágyik a dalmát tengerpartra, Hornyik akkor megy oda, amikor akar. Két magyar a határ két partján, de valójában együtt vannak.
A fejlődésregény szerkezetébe ágyazott irodalomtörténeti munka lényege azonban mégiscsak Ottlik Géza alkotói személyiségének feltárása. Annak bizonyítása, hogy nem egykötetes író. Műveinek száma csekély, a későbbiekben mégis többszörösen igazolja, hogy az Iskola a határon nem a semmiből született vétetlen remekmű. Hornyik Tengernagy a propelleren című írásában (1982) idézi Ottlikot, aki a háború utáni években francia és angol olvasóknak szánt magyar novellagyűjtemény előszavában arról értekezik, hogy a magyar irodalom nem hanyatlott együtt az ország politikai súlyával. Éppen ellenkezőleg, fejlődésnek indult. „Olyasféle csiklandós érzésem támad, mintha egy folyami csavargőzösön, egy révhajócska hídján egy tucat tengernagyot látnék sürögni” – írja Ottlik a magyar irodalom szellemi állapotát érzékeltetve. Hornyik Miklós Pilinszky János szavaival magyarázza Ottlik teljesítményét: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.”
Nincs tovább, a vita itt véget ér, de akár el is kezdődhet. Hornyik Miklós ezt már az utókorra hagyja. Úgy gondolja, drága Ottlikunk most van abban az irodalmi purgatóriumban, amelyben kiderül, ki marad, és ki oldódik fel a feledésben. A Scott kapitányokat nem szokták elfelejteni.