Egy nyári éj tanulságai

Vannak az újságíráson innen és túl is olyan foglatosságok, amelyek figyelmetlen, hanyag munkavégzés esetén különböző veszélyekkel járhatnak. Ilyenek például az ulti, a húsgrillezés vagy egy falépcső megszerkesztése és felépítése. Ez utóbbiról volna most elmesélni valóm, mert azért mindezen tevékenységek elsősorban élmények és hasznos tapasztalatok forrásai.
A falusi házamban készülő padláslépcső egyik sarokfokát – amíg beállítottam a pontos vízszintjét és megrajzoltam a fallal bezárt szögét – csupán két lécdarabbal támasztottam alá, ideiglenesen. A következmények: a lépcsőfok lebillent és rám zuhant, a deszka éle felhasította a fejbőrömet, s mivel a seb hevesen vérzett, mentőt kellett hívnom, akik bepólyálták a fejem, és beszállítottak a tapolcai kórházba. Szép régi és modern épületei gondozott kertben, öreg fák között állnak, nyáron a dús lombok enyhítik a hőséget. Rajtam kívül egy héttagú társaság várakozott a baleseti ügyelet előtti teremben a nyolcadikra, aki a kezelőben volt, két rendőr kíséretében. Egy úgymond „teljesen szelíd pittbull kutyák” miatt kitört csoportos verekedés következtében sérült meg a tizenhat éves fiú, tudtam meg hamar a köztük lévő családfőtől, aki maga sem volt sokkal több harmincnál. A többiek közben tekintélytisztelő érdeklődéssel nézegették a fejemen lévő jókora turbánt. Szintén verekedés? – érdeklődött az apa, a családból jelen lévő egyetlen, feltűnően szép arcú és formájú leány pedig együttérzőn kérdezgette: – Nem fáj a bácsi feje?
Még azt se nagyon éreztem, amikor a főorvos úr öt öltéssel összevarrta a sebemet, igaz, kaptam helyi érzéstelenítő injekciót. Majd egy tetanuszt és egy új kötést a fejemre, amire ráhúztak egy sapkaszerű hálót, leér a szemöldökömig, a csúcsára kötött csomó és az égnek álló bojtja miatt úgy néz ki, mint a híres bohóc sipkája. Én pedig úgy, mint a falu… érdekessége, harmadik napja mindenki megállít, és aggódva kérdi, hogy mi történt.
Elismerés és köszönet illeti a városszerte ismert sebész doktor és aszszisztense munkáját, de még az időközben a szemközti rendőrségről áthívott ügyeletes tisztét is. Amíg ugyanis a koponyaröntgen eredményére vártam, s a mosdóban rendbe hoztam magam, azt gondolták, szó nélkül megléptem. Mint az előttem megvizsgált sérült, családostól, pedig a srác nagyon össze volt verve, rugdosva, vért találtak a vizeletében. A rendőr arról faggatott, valóban egyedül voltam-e házban, amikor a fejsérülésem keletkezett, nem akarok-e valaki ellen mégis feljelentést tenni.
Amíg azután a csillagos ég alatt gyalogoltam hazafelé a városból, eszembe ötlött, hogy 1961 nyarán ért efféle baleset, akkor az államat kellett összeölteni a pesti mentőkórházban, miután biciklivel nekirohantam egy postásautónak. Olcsón megúsztam az ütközést, a sofőr rosszul lett az ijedségtől. Kilencéves voltam, boldogan kiegyeznék ezzel az ötvenévenkénti átlaggal, ha legközelebb 109 éves koromban esnék le a létráról, egy hálószobából szökve éppen – gondoltam, amikor felvett egy fiatal sofőr a furgonjával. Hat kilométert haladtam addig, már pirkadt az Apáti-hegy felől. Öt órára érkeztem haza, nyomban nekiláttam eltakarítani az eset nyomait. A tettes lépcsőfok azóta vas-konzolon nyugszik, és kétszer is megnézem, nincs-e valami bizonytalan tárgy a fejem fölött.