Európa és az Egyesült Államok jó viszonya

A szabad és demokratikus Magyarország külpolitikája 1990-ben három pillérre épült fel: az euroatlanti integrációra, a szomszédos országokkal való harmonikus és kiegyensúlyozott viszonyra, valamint a „magyar–magyar” kapcsolatok minél szélesebb körű elmélyítésére. Habár több mint húsz év telt el a rendszerváltozás óta, és a világ is nagyot változott, ezek a külpolitikai prioritások ma is vállalhatók azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Magyarország 1999 óta tagja a NATO-nak és 2004 óta az EU-nak. Azaz, amit időnként hajlamosak vagyunk elfelejteni, most már mi vagyunk a NATO és az EU. A világban lezajlott átalakulások pedig egy új gazdasági és pénzügyi környezetet hoztak létre, amelynek fő jellemzője, hogy a hatalom, a befolyás a korábbinál szélesebb körben oszlik el. Még pontosabban: több állam is eljutott arra a szintre, hogy a nemzeti keretekből kilépve regionális, sőt globális szerepet kérjen a nemzetközi életben. A Kínai Népköztársaság ma már a világ második legnagyobb gazdaságát tudhatja magáénak. A G7, illetve a G8 csoport helyett a G20 már sokkal jobban tükrözi a valóságos helyzetet.
A fenti realitások figyelmen kívül hagyása komoly gazdasági, pénzügyi, sőt politikai következményekkel is járhat. Ugyanakkor ezeknek a folyamatoknak a tudatában ugyancsak hiba lenne a transzatlanti kapcsolatokat elhanyagolni. Más szóval: „nulla összegű” játéknak tekinteni az Egyesült Államok és az EU (benne Magyarország) kapcsolatait és az úgynevezett feltörekvő államokkal (Brazília, India, Kína, Oroszország) kialakított viszonyrendszert. Az Európai Unió érdekei kölcsönös előnyökön nyugvó kapcsolatokat kívánnak mindkét relációban. Egyben azonban látni kell, hogy az Európai Unió, Magyarország teljes egyetértésével, egyben értékalapú külpolitikát is folytat, s ebben a viszonylatban a transzatlanti kapcsolatokat jelenleg semmi nem pótolhatja. A parlamenti demokráciába, a szabad piacgazdaságba, az emberi és polgári jogok maradéktalan érvényesülésébe és érvényesítésébe vetett hit és elkötelezettség olyan értékközösséget hozott létre az előző évtizedekben, amelyet figyelmen kívül hagyni jelentős stratégiai hiba lenne. Egyes kérdések eltérő megítélése természetesen létezik nem csupán az Atlanti-óceán két partján, hanem az EU-n, sőt az Egyesült Államokon belül is. Ám ezeknek a „családi vitáknak” a jelentőségét nem szabad eltúlozni. Sőt ebbe a szoros kötelékbe még az is belefér, ha bizonyos ügyekben megegyezünk, hogy nem értünk egyet. Ezek a taktikai különbségek azonban nem feledtethetik el velünk a közös stratégiai célokat: egy olyan békés és nyitott világ létrehozását, amelyben minél több ember részesül a szabadság áldásaiban, s amelyben elérhetővé válik számukra egy emberhez méltó és biztonságos élet. A globalizáció számos új lehetőséget kínál mindenkinek, ám egyben vannak árnyoldalai is, így többek közt a környezeti károsodás, a fertőző betegségek gyors terjedése, a természeti erőforrások gyakran meggondolatlan kizsákmányolása, és a sort még hosszan lehetne folytatni.
A hidegháború után bekövetkezett változások és a globalizáció növelik a bizonytalanságot a nemzetközi életben, többek közt azért, mert szaporodtak és erősödtek a nem állami szereplők, amelyek korábban nem tartoztak azok közé az entitások közé, amelyekkel rendszerszerűen számolni kellett, továbbá azért, mert növekedett a – mondhatni – kudarcot valló vagy vallott országok száma is Ázsiában és Afrikában. A biztonság bizonyos szempontból nem csupán egyes régiókban, hanem globálisan is oszthatatlanná kezd válni. A biztonság modern értelmezése pedig nem kizárólag az úgynevezett hagyományos fenyegetések elleni védelmet jelenti, hiszen az olyan kihívások hatása is végiggyűrűzhet a világon, amely tőlünk földrajzilag távoli területen jelentkezik először – akár egy polgárháború, egy humanitárius katasztrófa, esetleg államok összeomlása vagy akár erőszakkal kísért szétválása alakjában. A 2001–2005 között az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát és Spanyolországot ért, súlyos emberáldozatokkal jelentkező terroristatámadások egyik tanulsága, hogy nem lehet közömbös számunkra az sem, hogy mi történik egy pakisztáni mecsetben vagy az afganisztáni hegyekben. Minden kétségen felüli, hogy a nemzetközi terrorizmusnak alapvetően gazdasági, politikai és társadalmi okai vannak, s ezeket kell a nemzetközi közösségnek – elsősorban megelőző jelleggel – kezelni. De nem a realitásoknak megfelelően viselkednénk, ha a fegyveres fellépést teljes mértékben kizárnánk. Ezért is van szükségünk a szoros transzatlanti kapcsolatokra, valamint minden olyan állammal való együttműködésre, amely hasonló módon ítéli meg korunk biztonsági helyzetét.
A magyar EU-elnökség ismételten bebizonyította, hogy a jelentkező kihívásokat leghatékonyabban a transzatlanti kapcsolatrendszer segítségével lehet kezelni. Az észak-afrikai változások kedvező irányba való befolyásolása, az energiabiztonság megvalósítása vagy akár az EU–orosz viszony egyike sem képzelhető el Washington részvétele nélkül. Barack Obama elnök „reset” politikája pozitív hatással van Brüsszel és Moszkva viszonyára is, amennyiben segít eloszlatni az orosz politikával szemben helyenként kétségkívül megnyilvánuló tartózkodást olyan kérdésekben, mint például a közös rakétavédelem vagy a közös biztonsági struktúra kialakítása. Az Egyesült Államok alkotóan képes hozzájárulni a magyar szempontból is fontos Keleti partnerség programjának megvalósításához ugyanúgy, ahogy a nekünk létfontosságú balkáni stabilitás sem lett volna elképzelhető az Egyesült Államok részvétele nélkül.
Az Európai Unió és annak országai azonban nem csupán haszonélvezői az Egyesült Államokkal fennálló szoros kapcsolatnak.
Minden igazi és tartós szövetség alapja a kölcsönösség. Az EU és tagállamai külön-külön ennek szellemében nem csupán a szövetség adta jogokat kívánják élvezni, hanem tudatában vannak írott és íratlan erkölcsi kötelességeiknek is. Az Egyesült Államok európai szövetségesei a Balkántól kezdve Irakon keresztül Afganisztánig vállvetve harcoltak, illetve a fegyveres konfliktusok végeztével jelentős szellemi és anyagi erőforrásokat mozgósítottak a további konfliktusok megelőzése, valamint a békefenntartás érdekében. Magyarország is komolyan veszi szövetségi kötelezettségeit, és Joseph Biden 2009-ben Bukarestben elmondott beszéde kulcsmondatának szellemében ápolja a kétoldalú viszonyt, és elősegíti a multilaterális kapcsolatokat a nemzetközi fórumokon a NATO-tól kezdve az ENSZ-ig az Egyesült Államokkal: „Ne azt kérdezzék, mit kaphatnak az Egyesült Államoktól; azt kérdezzék, mit tehetnek együtt az Egyesült Államokkal.” Barack Obama részben ennek a gondolatnak a jegyében kérte varsói vendéglátóit, hogy a közép- és kelet-európaiak tapasztalataikkal segítsék az arab tavasz által elindított politikai, gazdasági és társadalmi átmeneteket. Magyarország a Demokratikus Átalakulás Nemzetközi Központja és az újonnan létrehozott Lantos Intézet támogatásával és működtetésével jelentős szerepet vállal a zárt társadalmakból a nyitott társadalmak felé vezető átmenet segítésében a világ több pontján.
Az európai–amerikai és ennek megfelelően a magyar–amerikai kapcsolatok sok szempontból aszimmetrikusak voltak a múltban. Az EU–Egyesült Államok viszony egyre inkább a teljesen egyenrangú felek közötti partnerség felé halad. A két fél gazdasági teljesítménye nagyjából hasonló nagyságrendű; egymásnak toronymagasan legfontosabb kereskedelmi és pénzügyi partnerei; a közös európai kül- és biztonságpolitikával az EU a korábbinál nagyobb politikai súllyal lép fel a nemzetközi színtéren; világképük ugyancsak közelebb áll egymáséhoz, mint a nemzetközi élet bármely másik harmadik szereplőjéhez; és – amiről gyakran megfeledkezünk – értékrendjük hasonlóképpen jelentős átfedést mutat. A transzatlanti kapcsolatrendszer megfelelő minősége mind az Egyesült Államok, mind Európa számára elsőrangú érdek, de ezen túlmenően a világ katonai, politikai, gazdasági és társadalmi biztonságának is egyik sarokköve marad.

A szerző az EU soros elnökségét adó
Magyarország külügyminisztere