Főzés után, nagytakarítás előtt

Sterbinszky Amália olimpiai bronz-, világbajnoki ezüst- és bronzérmes, BEK-győztes, 250-szeres válogatott, extraklasszis kézilabdázó volt. Ma pedig már maratoni futó május 22. óta. Túl a hatvanadik életévén teljesítette először a 42 kilométeres távot választott hazájában, Dániában 4 óra 10 perc és 47 másodperc alatt. Következő célja a szeptemberi berlini maraton és a négyórás szintidő – vallja, hogy minden szituációban meg lehet és meg is kell újulni, és ezt alábbi beszélgetésünkben a magyar női kézilabdázásnak is üzeni.

Honnan jött az ötlet, hogy egyszer csak, hatvan körül, maratont kellene futni?
– Mindig is futottam. Nagyon jó kikapcsolódás akár a tengerparton, akár az erdőben, de a 8–10 kilométeres távnál hosszabbra soha nem tudtam összeszedni magam. Míg a közelmúltban a fitneszben, ahova járok, alakult egy csapat, és céljául tűzte ki a koppenhágai maratont. Hetente kétszer edzővel készültünk, egészen harminc kilométerig jutottunk, tovább nem is kellett. A végére már csak hárman-négyen maradtunk, és május 22-én ott álltunk a rajtnál.
– Milyen tervekkel és reményekkel?
– Négy és öt óra között szerettem volna beérni, illetve óránként körülbelül tíz kilométert teljesíteni. Azt tanácsolták, ha jön a fal, azaz a feladás gondolata, csak a technika és a tempó tartására figyeljek, ne gondolkodjak, de nem jött. 4:10,47 alatt befutottam, ahhoz képest, hogy az alapcélom a túlélés volt, minden gond nélkül, aztán hazajöttem, vacsorát főztem, és úgy elszabadultak a hormonjaim, hogy két héten át lebegtem.
– Egyszeri, vagy követi újabb?
– Követi, legközelebb szeptember 25-én Berlinben, ahol szeretnék négy órán belülre kerülni, aztán jövőre irány New York.
– Hát Budapest?
– Ott általában nagyon meleg van, de lehet, hogy egyszer nekivágok.
– Vágjunk neki mi is a kézilabdának, mert nem kerülhetjük ki, hogy női válogatottunk elbukta a németekkel szembeni világbajnoki selejtezőt. Milyen benyomásokat szerzett az oda-vissza vágós mérkőzésekről?
– Egyik meccset sem láttam, a nővérem mesélte, hogy a hazai tragédia volt, és utána nemzeti gyász következett. Amit az utóbbi időben tapasztaltam a mérkőzéseken, az egyébként sem volt nagy élmény, csupa ingadozó teljesítményre emlékszem.
– A magyar válogatott lemarad az idei vb-ről és minden bizonnyal a jövő évi olimpiáról is, de a dánok is kihagyták a 2007-es vb-t és a 2008-as pekingi játékokat, mégis túlélték. Mi ilyenkor a teendő?
– Anélkül, hogy különösebben ismerném a belső ügyeket, kívülről azt mondom, a nagytakarítás.
– Többen és okkal beszélnek arról is, hogy a válogatottság messze nem olyan vonzó már a mai játékosok számára, mint hajdan, de ez egyáltalán nem magyar sajátosság; a minap éppen a dán női csapat tagjai lázadtak fel az ellen, hogy drasztikusan csökkentették a napidíjukat.
– Igen, mert eközben a férfiakén alig változtattak, pedig ők még csak most törnek felfelé, a lányok pedig már mindent megnyertek. Aztán sikerült egyezségre jutni, de az anyagiasság világjelenség. Kevesen becsülik meg, hogy a hobbijukból élhetnek, ráadásul általánosságban eltúlzottak a jövedelmek.
– Mint bizonyára tudja, lemondott Mátéfi Eszter szövetségi kapitány, és elképzelhető, hogy külföldön keresik az utódját, akár Skandináviában is. Milyen esélyekkel indulna egy északi típusú edző nálunk?
– Szerintem jókkal. Friss lendületet hozhatna, más szemmel látna, nem kötnék régi, belső viszonyok. De megváltást hiba lenne várni tőle vagy bárki mástól is.