Gesztuspolitika a semmiért

A párt vezetőit ugyanúgy választják, mint eddig, közvetetten, azaz a tagság küldötteket választ, s a küldöttek szavazzák meg a vezetőséget. Vérrel, verejtékkel kiküzdött eredmények ezek, a kongresszus heroikus munkája kellett ehhez, hogy ne változzon semmi. Pedig komoly veszedelmek fenekedtek
a haladó emberekre.

Rendkívüli kongresszus volt. Nemcsak azért, mert sebtében, mondhatni: hirtelen ötlettől vezérelve rántották össze a párt legfőbb döntéshozó szervét, hanem a pártelnök szerint rendkívül sikeresnek is bizonyult a nagyszabású öszszejövetel, ami az MSZP rendezvényei esetében sem mindig mondható el. Igazat kell adnunk Mesterházy Attilának, s tesszük ezt minden ironikus felhang nélkül, mert valóban rendkívül sikeres tanácskozás volt, ugyanis nem történt semmi. Márpedig kifejezetten azzal a céllal hívták össze a nagygyűlést, hogy ne történjék, ne történhessen semmi, s eme fennkölt feladatra a nagy tekintélyű grémium tökéletesen megfelelt. Persze nem ment ez könnyen, a párt legjobbjai keményen megküzdöttek ezért a semmiért. Világraszóló diadalként sorolják is elő ennek a semminek az összetevőit. Nem változott a párt neve! Ez ám a siker! Hiszen valós veszélyként fenyegette a szocialista pártot, hogy a rettentő erejű és befolyású, tizenkét tagú Demokrata Párt szőröstül-bőröstül bekebelezi őket székházastól, infrastruktúrástól, Táncsics alapítványostól együtt, tán még Lendvai Ildikóval sem téve kivételt. De bravúros reálpolitikusi technikák bevetésével a szocialisták visszaverték az agresszív beolvasztási kísérletet, s hazánk polgárai továbbra is azon megnyugtató tudattal hajthatják álomra nap mint nap fejüket, hogy az MSZP a helyén van, s maradt az, ami volt. Olyannyira megőrizte önazonosságát, hogy ezután is szocialista párttagokat fogad soraiba, volt MDF-eseket és SZDSZ-eseket csak akkor, ha azok áttérnek szocialistának. Nagy vívmány ez, miként az is, hogy a párt vezetőit ugyanúgy választják, mint eddig, közvetetten, azaz a tagság küldötteket választ, s a küldöttek szavazzák meg a vezetőséget. Vérrel, verejtékkel kiküzdött eredmények ezek, a kongresszus heroikus munkája kellett ehhez, hogy ne változzon semmi. Pedig komoly veszedelmek fenekedtek a haladó emberekre. Azzal kezdődött, hogy Gyurcsány Ferenc elunta önként vállalt másodvonalbeliségét, és kínzó vágyat érzett, hogy megint megreformáljon valamit. Például 2004–2009 között Magyarországot úgy megreformálta, hogy a végén alig lehetett ráismerni. Most – mivel az ország már nem kér belőle – beérte volna pártja gyökeres átalakításával is.
Mivel Gyurcsányt – a saját bevallása szerint – soha nem az egyéni ambíciók vezérlik, hanem a közösségek érdeke, céljai eléréséhez meg kellett szerveznie a párton belül egy olyan társaságot, amelynek hivatalos szószólója és irányítója lett. A szabályokat feszegetve gründolta össze a Demokratikus Koalíció platformot, amelynek léte kapásból azt jelentette, hogy nem valami magányos harcos akarja átalakítani a pártot, hanem egy hivatalos szervezete. Gyurcsány hamarosan formába öntötte platformja elképzeléseit egy korszerű, győzelemre esélyes, kormányzásra képes pártról, s ezen kiváló ötleteket jobb híján kipróbálták volna saját pártjukon. Megszületett a pártszavazás ötlete, amelynek során a párttagság belátására bízták volna, hogy eldöntsék, legyenek-e a szocialista pártnak konzervatív és liberális tagjai, az eddigi szokásokkal szemben közvetlenül válasszák-e vezetőiket ezután, ráadásul a korrupcióról is megkérdezték volna a pártot alkotó egyéneket, de azt, hogy milyen formában, sajnos nem tudjuk. Közben megalakult a Demokrata Párt nevű, tizenkét tagú tömegszervezet, amely egyrészt felajánlotta saját nevét az MSZP-nek, másrészt nagy kegyesen hajlandó lett volna a szocialista pártból kilépő embereket azonnal és feltétel nélkül befogadni. Gyurcsány állítása szerint neki személyesen a Demokrata Párt létrejöttéhez nem volt semmi köze, csupán a véletlenek kiszámíthatatlan összjátékának köszönhető, hogy ily fatális események történtek. Az MSZP vezetése – tán a Demokrata Párt nyomásától riadt meg – beleegyezett a pártszavazás megtartásába, majd abban a pillanatban meg is bánta a döntését. Mert egy pártszavazásból rájuk nézve semmi jó nem sülhet ki. Ha a tagság szeretne nagy és erős pártban lenni, akkor beengedné a konzervatívokat és a liberálisokat is, aminek természetes és egyenes következményeként új vezérkarra lesz szükség. Ha következetes baloldaliságot akarnak, azt megint csak a vezetőkön kérik számon. A közvetlen választás kétségkívül éppúgy manipulálható, akár a közvetett, de lassú, drága, bonyolult és macerás. A korrupciós kérdésből pedig végképp nem lehet jól kijönni. Ha sokallják és visszaszorítanák, az azt közvetítené a külvilág felé, hogy az MSZP még mindig egy korrupt párt. De mi van, ha keveslik a mostanában nekik jutó csúszó- és kenőpénzeket? Ha a vezetést hibáztatják azért, mert nem férnek a zsírosbödön közelébe? Nem tudnak kedvükre elsíbolni közpénzeket, kihagyják őket a mutyiból, sőt, még felelősségre is vonják őket múltbéli tetteikért? Mi van, ha visszasírják a Gyurcsány-féle szép időket, amikor szabadon és biztonsággal herdálhatták el, tömhették saját zsebükbe a nemzet vagyonát?
A párt vezetésének semmi szüksége nem volt a pártszavazásra, ezért azon kezdtek ügyködni, hogy megakadályozzák. Igaz, hogy már beleegyeztek, de ez egy ilyen kreatív társaság számára nem lehet gond. Először a taglétszámmal kezdtek trükközni, ám az nem vetett jó fényt az adminisztrációra. Miféle kupleráj uralkodhat egy olyan pártban, amelyikben megközelítőleg sem tudják a létszámot? (14 ezer és 35 ezer között saccolták.) Aztán megszületett Mesterházy zseniális ötlete a rendkívüli kongresszusról, ahol dönthetnek a pártszavazás kérdéseiről, pártszavazás nélkül is. Ám az sem lett volna szerencsés, ha a kongresszus előtt a kérdéseket a nagy nyilvánosság előtt megvitatja boldog-boldogtalan, ezért előáll Szanyi Tibor a nagy leleplezéssel, miszerint maga Gyurcsány szivárogtatta ki az őszödi beszédet. Attól a pillanattól kezdve senki nem foglalkozott a pártszavazás kérdéseivel, mert mindenki arra szomjúhozott, ami az őszödi szivárgásból csurrant és cseppent. Gyurcsány sértetten tiltakozott a vád ellen, és egy zárt borítékban kiszivárogtatta Mesterházynak azok névsorát, akik szerinte kiszivárogtatták az ő szenvedélyes „igazságbeszédét”. Akkor, néhány napig nem az izgatta a közvéleményt, hogy ki volt az „áruló”, hanem azt szerették volna, hogy kiszivárogtassa valaki, mely nevek szerepelnek a levélben, azaz Gyurcsány kiket tart annak. Mesterházy olvasatlanul ledarálta a borítékot, így a továbbiakban nem volt miről beszélni. Elérte, hogy úgy tartsanak kongresszust a pártszavazás kérdéseiről, hogy azok nem érdekeltek senkit.
Ideális állapotokat teremtett ahhoz, hogy a kongresszuson ne történjék semmi. A kiszivárgott hírek szerint Gyurcsány megkérdezte a résztvevőket, hányan szavaznának a pártszavazás kérdéseire. A jelenlévők 80 százaléka jelentkezett. A kongresszus végül több mint kétharmados többséggel szavazta meg, hogy Gyurcsány és platformja legyenek oly kedvesek, és álljanak el a pártszavazástól. A kongreszszus után két nappal Gyurcsány bejelentette, mégis ragaszkodnak a pártszavazás megtartásához. Annak ellenére is, hogy a kérdésekről már döntött a párt legfelső fóruma. (Kivételt képez a korrupció, azt jobb nem bolygatni.)
Gyakran számon kérik a Fidesztől, hogy nem tesz nagyvonalú gesztusokat politikai ellenfeleinek. Gyurcsánnyal most saját pártja próbált nagyvonalú lenni. Ne legyen megsemmisítő a veresége, ezért lehetőséget adtak neki, hogy önként visszavonuljon. Reakciója egyértelmű válasz és figyelmeztetés, miért nem javallott gesztusokat gyakorolni a szocialistákkal szemben.