Hosszú a hazugságok utóélete

Talán némi figyelmet érdemel, hogy a héten hazánkba érkező Hillary Clinton amerikai külügyminiszter – a hírek szerint legalábbis – Bajnai Gordonnal is találkozik, amit már nem lehet a puszta véletlen számlájára írni. Magyarics Tamás szerint azért kerülhet sor a találkozóra, mert „a volt miniszterelnök egy kevésbé ideologikus, válságkezelő kormányt vezetett”

Én képes voltam szembenézni egy rossz mentalitással, átjutottam a tű fokán, önök viszont közelébe sem jutottak a felismerésnek – ekképp magyarázkodott Gyurcsány Ferenc, aki a bibliai gazdag ember mennyországba jutásának hasonlatával (!) hárította saját felelősségét az államadóssággal kapcsolatban. A volt kormányfő ezek után meg is osztotta „a felismerést” az eladósodás okait vizsgáló parlamenti bizottsággal: eszerint az első polgári kabinet lenne a hibás azért, mert 2002 és 2010 között 12 ezer milliárd forinttal lett több az ország tartozása. A szocialista politikus szerint az első Orbán-kormány 2002-ig 570, a következő Medgyessy-kormány 800, saját kormánya pedig 520 milliárd forinttal növelte a büdzsét terhelő adósságállományt. Ennyit vállalt el Gyurcsány, és ez több, mint amennyit Bajnai Gordon, Medgyessy Péter, Draskovics Tibor és Veres János együttvéve elismert.
Ha viszont jól számolom, ez még így is „csak” 1890 milliárdnyi pluszadósság, amihez elvileg még illene hozzátenni a nyolc év alatt besöpört privatizációs bevételeket is. Olyanokat, mint például a szocialista kormányzás idején eladott, és most visszavásárolt Mol-részvények bevétele, vagy a reptér értékesítéséből befolyt 460 milliárd forint, csak hogy gyorsan két tételt említsek. A tévészékház, a postapalota, a moszkvai kereskedelmi képviselet privatizációjának apróbb tételeit már bele sem érdemes számolni, mert amit hoztak volna a konyhára, az gyorsan el is ment bérleti díjakra, és az átkosból jól ismert alkotmányos költségekre.
Akárhogy is nézzük, sem így, sem úgy nem jön ki a 12 ezer milliárdnyi eladósítás, még a Gyurcsány–Bajnai-kormányok képviselőinek beszámolóit elnézve is cirka tízezer milliárd forint nem stimmel. Ezt az összeget kilenc-tíz éven át fogjuk még törlesztgetni. A fenti egy tankönyvbe illó példa arra, milyen hosszúra nyúlik a hazugságok utóélete. Sajnos ez akkor is így van, ha a kollektív emlékezetből lassan kitörlődik, miként festették szépre az ország gazdasági helyzetét még néhány héttel az államcsőd közeli helyzet előtt is olyan politikusok, mint például a ma már függetlenségre játszó Bajnai Gordon. Valószínűleg a politikus visszatérésén munkálkodó csapata is jól tudja, hogy az idő nekik dolgozik: az emlékek lassacskán megfakulnak, később talán még meg is szépülnek, addig pedig a Bajnai-féle Haza és Haladás pártsemlegesnek feltüntetett alapítvány ott segít, ahol tud.
Talán némi figyelmet érdemel, hogy a héten hazánkba érkező Hillary Clinton amerikai külügyminiszter – a hírek szerint legalábbis – Bajnai Gordonnal is találkozik, amit azért már nem lehet a puszta véletlen számlájára írni. A Magyar Külügyi Intézet igazgatója, Magyarics Tamás szerint azért kerülhet sor a találkozóra, mert „a volt miniszterelnök egy kevésbé ideologikus, válságkezelő kormányt vezetett”. A távirati irodának adott nyilatkozata szerint „az üzenet az lehet, hogy Washington olyanfajta pragmatikus kormányzati politikát szeretne látni, amilyent részben Bajnai Gordon folytatott”. Végül érdemes az indoklásra is kitérni: ezek szerint „Bajnai egy megismételhetetlen, elődjéhez és utódjához képest kényelmesebb helyzetben volt, hiszen csak egyéves miniszterelnökségre vállalkozott, sok belpolitikai kérdés nem nyomta, nem kellett választásokon megméretnie magát.”
Nem nehéz megjósolni, miként merül majd feledésbe, hogy „a pragmatikus” úr miniszteri biztosként, majd önkormányzati, illetve gazdasági és fejlesztési miniszterként éveken át részese volt annak a kormányzatnak, amely testvérek között szólva is több ezer milliárdos nagyságrendű adósságterhet halmozott fel, miközben pannon pumákkal álmodott, meglékelt zászlóshajókat bocsátott vízre, és „beinduló” gazdaságot hazudott a lakosságnak még a válság begyűrűzése előtti hetekben is. Eközben minden évben csak néhány száz milliárd forinttal lett több a deficit a tervezettnél, ennek egy részét eleinte trükkökkel még el lehetett fedni, később már így sem. Egy ideig lehetett a valóság birodalmán kívül eső adatokat küldeni az unió statisztikai hivatalának is, volt ott elég munkáspárti elvtárs, akik nem nagyon firtatták, pontosan mit hová könyveltünk. A következmények ismertek. A görögök is valami hasonlóval próbálkoztak, és hát be kell látni, profibbak voltak, mint mi.
Náluk gyakorlatilag egy évtizede pártoktól függetlenül olajozottan működött az adathamisítás. Kormányok jöttek, kormányok mentek, és a – jóindulattal – slendrián statisztika maradt. Trükközött a Pánhellén Szocialista Mozgalom, kozmetikázott az Új Demokrácia Pártja, és mindehhez asszisztáltak a hitelminősítők. Athén még az euró bevezetéséhez szükséges, Brüsszelnek bemutatott adatokkal is manőverezett. Lehet, hogy a hazugságok nélkül még ma is drachmával fizetnének Görögországban, de az is megeshet, hogy épp az akkori hazugságok miatt megint azzal fognak.
Nem mintha számunkra ismeretlen lenne a helyzet, de ott is úgy nyerhettek választást 2009-ben a szocialisták, hogy béremeléseket, az oktatásra fordított pénzek megemelését, valamint a munkanélküli-segélyek növelését ígérték. Később, egész pontosan az urnák lezárása után egy héttel azonban kiderült, hogy a valóságban a deficit a tervezett összeg kétszerese (vagy háromszorosa?), de ennek a felelősségét már nem vállalta senki. Akkor már késő is lett volna. Míg nálunk a gazdaság helyzetét elfedő hazugságok egyetlen ország gazdaságát sodorták bajba, addig a görög trükközést most az egész euróövezet megsínyli.
Nem csupán a mentőcsomagok csillagászati költségei miatt, mert nincs az a stabilitási alap, nincs az az eurómennyiség, amely képes lenne helyreállítani az eltékozolt bizalmat. A görög államkötvények hitelminősítése – megérdemelten – a CCC kategóriába került, a D jelenti elvileg a biztos csődöt. Irgalmatlanul magas, 15-17 százalékos kamatot kell fizetniük a kötvényeik után, amely nyilvánvalóan kitermelhetetlen, ezért visszafizethetetlen. A görög bankokból már megkezdte kimenekíteni a pénzét a lakosság, és senki sem tudja, mikor dől el az első dominó, a pénzintézetek ugyanis tetemes pénzt tartalékolnak görög államkötvényben. De ugyanezekből a kötvényekből vásároltak be a francia és a német bankok is, összesen százmilliárd euró értékben, míg a többi uniós ország viszonylag kisebb mértékben érintett. Tehát akármelyik mentési forgatókönyv valósul meg, mindenképpen Párizs és Berlin fizet a kasszánál. Hasonló a helyzet a szintén leminősített portugál kötvényekkel, melyekből a spanyolok, a franciák, a britek és a németek vásároltak be még korábban. Az államadósságát megháromszorozó Írország kötvényei pedig szintén ott lapulnak az uniós bankok könyveiben.
A bizonytalanság miatt veszít értékéből az euró, és erősödik a svájci frank. Újra előtérbe kerül, hogy mégiscsak szükség lenne egy európai hitelminősítő intézetre, ha már a három nagyhatalom – a Moody’s, a Fitch és a Standard & Poor’s – finoman szólva leszerepelt a pénzügyi válság kapcsán. Amikor az AAA besorolású értékpapírokból egyik napról a másikra CCC lett hirtelen. Ekkor vált világossá, hogy a hitelminősítőt maga a minősítendő fél bízza meg és fizeti. Sokan, így Bajnai is joggal bízik abban, hogy miközben az emberek a napi megélhetésért küzdenek, szép lassan elfelejtik, kik és mit hazudtak nekik korábban. A hitelminősítők ma is ugyanúgy teszik a dolgukat, mintha mi sem történt volna, és ha úgy adódik, Bajnai Gordon is kezet foghat majd a magas rangú vendégekkel.