Járulékos veszteség

Heteken át tartó felháborodás követte a jobboldali médiában Bauer Tamás trianoni évfordulóra időzített írását (Különvélemény jeles napokon. Galamus.hu, 2011. június 4.). A reakciókat az alábbi mondatok váltották ki: „Nem gondolom, hogy a trianoni békeszerződés aláírása sorstragédia lenne. […] Egyszer már megírtam, most elismétlem: míg Trianon előtt a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, közvetlenül Trianon után csak mintegy 30 százaléka, ma pedig (a cigányoktól eltekintve) alig 10-12 százaléka. Ha a kisebbségi helyzetet valaki rossz dolognak tartja – márpedig a Trianon miatt kesergők a magyar kisebbségeknél nyilvánvalóan annak tartják –, akkor a trianoni határokat igazságosabbnak kellene tartaniuk, mint a történelmi Magyarország korábbi határait. […] Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt, és a szomszéd államoké a magyar kisebbségekkel szemben Trianon után.”

Ha csak lehetséges, vitára késztető írásokra a megjelenés helyén reagálok. Bauer cikke azonban több különvéleménynél: történelmünk egyik legnagyobb, máig ható traumájának újraértelmezési kísérletéről van szó akkor, amikor annak megítélésében mindinkább kialakulni látszik a társadalmi konszenzus. Ezért a témáról sokkal nagyobb nyilvános térben kell beszélnünk. Sajnos az eddigi reakciók nem foglalkoztak az írás tartalmi kritikájával. Ez nehezen érthető, hiszen Bauer érvei egyrészt világosak és számszerűek, másrészt nem cáfolhatatlanok.

Mindjárt itt van Horvát-Szlavónország, amelynek népességét a szerző következetesen számításba veszi, holott a magyar közgondolkodás ténylegesen sosem helyezte Horvátországot a trianoni veszteséglistára (mai napig ez a „legjobb szomszéd” érzés egyik pszichés alapja); az 1868 óta erős politikai autonómiával bíró (saját parlament, bel-, igazság-, vallás- és oktatásügy), a magyar korona alatt önálló entitásként létező társországot helyzeténél fogva nem lehet egy kategóriába sorolni a magyarországi nemzetiségekkel; a függetlenségükért küzdő horvátok saját határaikon belül – mint „külön territóriummal bíró politikai nemzet” – többségi nációként viselkedtek, sokszor éppen az ottani magyarok kárára (lásd Margitai József vagy a jelenlegiek közül Arday Lajos munkáit).
A többség-kisebbség relációban értelmezett és Bauer által is alkalmazott Trianon-paradigmába tehát nem illeszthető be a magyar–horvát viszony. Ennek figyelembevételével kell vizsgálnunk az etnikai arányokat is.

Az 1910-es népszámlálás szerint a Horvát-Szlavónország nélküli Magyarországon a lakosság 45,4 százaléka élt kisebbségben. Trianont követően ugyanezen területen 34,8 százalék lett a kisebbségek összaránya. A Bauer által leírt 22 százalékos csökkenés mértéke tehát csak tíz százalék. Érdemes az elszakított részek korabeli etnikai arányaira is egy pillantást vetni. A mai Szlovákia területén a békediktátumot követően mindössze 48,2 százalék volt a szlovákok aránya, vagyis az új kisebbségek adták a lakosság abszolút többségét. A Romániához csatolt részeken csupán 53,8 százalékot tett ki a románok aránya. A ma Vajdaságnak nevezett területen pedig mindössze 25,3 százalék volt a szerb reprezentáció, amely (erőltetett statisztikai mutatványként) az ott élő horvátokkal kiegészítve is csupán 31,4 százalékot tett ki. A trianoni döntéshozók tehát csak minimálisan csökkentették a Kárpát-medence kisebbségeinek összlétszámát, míg az elcsatolt területeken a felosztott országénál is komplikáltabb arányok jöttek létre. Sajnos nincs hely az etnikai szempontokon messze túlmutató, könyvtárnyi szakirodalomban feldolgozott gazdasági, közlekedési, településszerkezeti, geopolitikai és mentális károkozás összegzésére; mindenesetre a békediktátum summázata előtt érdemes lett volna ezeket is a mérlegre tenni.
Azonban nemcsak a számok meghatározása, hanem azok értelmezése is korrekciót kíván. A Bauer-tézis lényege, hogy Trianont azért lehet a maga tökéletlenségében is igazságtételként értelmezni, mert az általa felszámolt állapotok igazságtalanok voltak. Az alapproblémát itt a szervesen kialakult és a mesterségesen konstruált valóság azonos alapú megítélése jelenti. Bauer a trianoni mű jellemzésére valóban alkalmas mércét, az etnikai igazságosság/igazságtalanság kategóriáját az évezreddel korábban létrejött országhatár, valamint az évszázados migrációs folyamatok eredményeként kialakult multietnikus közeg esetében is érvényesíthetőnek véli. A cikk azonban saját belső logikájának próbáját sem állja ki. Ugyanis egy állapot igazságtalannak nevezése az ahhoz vezető emberi szándékok és cselekedetek elítélését is feltételezi. Ha pedig igazságtalannak tekintjük a történelmi Magyarország etnikai arányszámait, akkor az azt előidéző letelepítési politikát ugyancsak el kell ítélnünk, míg az „igazságtalan” arányszámok felszámolására törekvő asszimilációs gyakorlatot helyénvalónak kellene tekintenünk. Bauer Tamás, miközben éppen az asszimilációs politikát nevezi fő igazságtalanságnak, olyan világba kalauzolja olvasóit, amelyben a befogadás igazságtalan állapotok forrásává, milliós népcsoportok idegen uralom alá hajtása pedig járulékos veszteséggé válik.
Az újraértelmezési kísérletnek más logikai következményei is vannak, miután azonban ezeket Bauer szintén nem vállalja, gondolatmenete újabb és újabb ellentmondásokat szül. Ha igaz, hogy a határváltozásoknak nem a ténye, legfeljebb a mértéke igazságtalan, akkor a szerzőnek az igazságtétel non plus ultrájaként kellene értelmeznie az etnikai területmegosztáson alapuló első bécsi döntést, amely az általa is elismert igazságtalanságokat korrigálta. Bauer azonban a jól ismert visszamenőleges érveléssel elítéli a korabeli revíziós politikát, amelyet Magyarország háborús szerepvállalásának oksági előzményeként értékel. Ez esetben viszont magyarázatra szorul, hogy Trianon megítélésében miért nem befolyásolja a szerzőt a versailles-i békemű és a második világháború közötti nyilvánvaló oksági kapcsolat. Meg kell még jegyeznünk azt is, hogy mindazok, akik Trianont – akár az etnikai arányokra, akár a dualizmus kori magyar kisebbségpolitikára hivatkozva – igazságtételként értelmezik, érveikkel kizárólag a Trianon-revizionisták kezébe adnak muníciót, tekintettel a jelenkori párhuzamokra: a ma is többnemzetiségű utódállamokra és azok egy részének hungarofób kisebbségpolitikájára.

Amit Bauer Tamás a Galamus.hu-n közzétett, gyakorlatilag megegyezik a román, szlovák, szerb nacionalisták Trianon-interpretációjával, természetesen a hozzájuk kapcsolt történelmi mítoszok nélkül. Újításról csak annyiban beszélhetünk, hogy a cikk nyilvánosan vállalja azonosulásdeficitét, ezért az a balliberális értelmiség számára egyszerre kínos és stílusidegen. Mire Eörsi Mátyás nyilvánosan felszisszent, a labdát már tucatnyian lecsapták. Habár Bauer azt javasolja a baloldaliaknak és liberálisoknak: Trianon kapcsán ne beszéljenek tragédiáról – valószínűtlen, hogy a nemzeti jelző úgymond kisajátítása miatt húsz éve panaszkodó baloldalnak éppen erre a receptre lenne szüksége. A Trianont igazságtételként deklaráló átértelmezési kísérlet vélhetően nem nyer kánonjogot.
Ettől persze Bauer gondolatmenete és a hagyományos baloldali Trianon-toposzok között több a hasonlóság, mint a különbség. A legfontosabb ilyen érintkezési pont a békediktátum és az idő viszonya. Ebben a toposzban a trianoni folyamat valahol 1848 körül indul, a dualizmus kori magyar kisebbségpolitikával válik egyértelművé, és fordított nagybumm-történetként az ország szétesésével végződik. A problémát nem az oksági előzmények megvilágításának szándéka, hanem a hozzá kapcsolt egysíkú morális magyarázat, valamint a történet lezárt folyamatként értelmezése jelenti. Ez a szemléletmód a hogyan tovább kérdéseivel nem tud mit kezdeni, beleértve a múlt későbbi fejezeteit és korunkat egyaránt. Az össznemzeti dezintegrációra és a magyar kisebbségek problémáira – tehát a jelen valóságára – nincsenek érvényes válaszai. Vagy lehet, hogy a baloldali elbeszélésben Trianonnak eleve azért szükséges történelmi végkifejletté válnia, hogy ne kelljen beszélni a jelen és a jövő feladatairól? A kérdés súlyát évtizedek óta érezzük. Ehhez képest Bauer Tamás provokatív őszintesége tényleg csak pillanatnyi epizód.