Képek a közelmúltból

KÉPERNYŐ

Valljuk be, azért a Kádár-korszakban televíziót nézni is embert próbáló feladat volt. A megszépítő messzeségből visszatekintve is jól látható, hogy bár most jól szórakozunk Derrick felügyelő villogó tekintetén, de az azért elég siralmas, hogy akkor tényleg az volt a vasárnap esti szórakozás, főműsoridőben, plusz- mínusz Kék fény. Viszont az is tagadhatatlan, hogy gyártottak műsorokat, tv-játékokat. Manapság (vagy húsz éve), amikor egy közszolgálati televízióban már megint nem lehet ugrálni, most éppen ugye a pénztelenség miatt, megnőtt az archívumok jelentősége. Akár egy komplett délutánt ki lehet tölteni azzal, hogy beleásunk a múltba, előkapjuk a régi felvételeket, a stúdióba beültetünk néhány szakértőt, esetleg rokont, vagy a hálás utókor képviselőit, oszt beszélgetünk egy jót, miközben pörögnek a bejátszók. Nem tűnik valami nagy ötletnek, rendszerint mégis beválik. A néző csak odaül egy kicsit, aztán ott is ragad.
De mi lehet ennek az oka? Magyarázható retrohullámmal, nosztalgiával (történt, ami történt, de akkor voltunk fiatalok), de a legfontosabb talán, hogy a szereplők döntő többsége erős személyiség, átütő jelenség volt. Lejött a képernyőről. Ilyenek voltak például a bemondók is. A hazai televíziózás egyik legnagyobb vesztesége az volt, amikor egész egyszerűen eltüntették őket. Tokkal-vonóval megszűnt egy szakma, ami mindig drámai jelenség, űr marad utána. Egy azóta felnőtt televíziónézőnek szinte lehetetlen elmagyarázni, hogy a híradó után nem félórás reklámblokk következett körömgombával és vidám, levesporos, hazudós álanyukával, hanem megjelent egy beszélő fej és elmondta, hogy mi jön. Többnyire tehetségesen, szerethetően. És az emberek szerették őket. Egy Kudlik Júliába konkrétan a fél ország szerelmes volt, a „parabolás” Varga József, vagy a szintén zseniális, később rútul cserbenhagyott Antal Imre pedig egyszerűen prémium kategóriának számított. Nem tudom, tanítják-e őket valamelyik celebneveldében – nyilván nem. Ezek a televíziós személyiségek pályafutásuk során többször felbukkantak más szerepekben is, ezekből válogatott az m1 Hogy volt? … című, a fentiek alapján működő műsora. Bohócjelenet, kabarétréfa, énekszám, érezhetően mindegy volt nekik, lubickoltak és sugároztak.
Másnap ugyanez a műsor Sinkovits Imre televíziós munkáiból tallózott. Megtudhattuk újra, hogy volt. Azt, hogy hogy volt, egyébként valamikor réges-régen a felhevült színházrajongók élénk bravózás mellé is kiáltozták. Ami Sinkovitsot illeti, őt meg naponta elnézném egy kicsit Cilleitől a Tizedesig, a miheztartás végett. Ahogy belehajol Váradi Hédi nyakába, vagy kiosztja Dunyhás testvért (Szendrő József) a kastély előtt. Az utolsó bölények egyike volt, olyan orgánummal, ami ritkán adatik. Ahogy Dobóként azt mondja az Egri csillagokban, hogy a haza nem eladó, semmi áron. Vagy: a törökkel nem levelezünk. Esetleg: vasárnap nem lövünk. Ezzel a három mondattal egy gyereket több-kevesebb biztonsággal ki lehet küldeni az életbe. Az adás néhány nappal nyolcvankettedik születésnapja előtt emlékezett a kilenc éve halott művészre.
(Hogy volt? … m1, június 25., 16.40, június 26., 15.30.)