Pedig nem indul ígéretesen: az egykor Gardinerrel feltűnt Felvilágosodás Korának Zenekara élén egy fekete inges, önmagát iszonyú komolyan vevő, fiatal égimeszelő hajladoz, és a zárt függöny előtt túlrajzolt pantomimet ad elő – akár vezényelhetne is. Ő Vlagyimir Jurovszkij. Később nemigen kerül képre, s utóbb az a felismerés érik, hogy a kétségkívül hosszú felvonásokra tagolt opera mégis szédületes tempóval halad a szakadék felé, és az autentikus hangszerek erőt is képesek sugározni, az ária-dacapókban viszonylagos énekesi szabadság nyílik, miközben szépen rugózó egységben szól még az első félidő színpadi zenékkel, nagy tablókkal bonyolított fináléja is. Sok effekt, drámai együttállás gyönyörködtet vagy borzaszt az árokból, úgyhogy a zenei irányítás rendben.
A színpadi pedig nagyon rendben. Jonathan Kent az úr neve, aki aznap este vár minket egy Hollywood aranykorát idéző, 50-60-as évekig elmozdított koncepcióval. A mozartilag kikevert fura mixtúra, a dramma giocoso komponensei következetesen elénk állíttatnak: fél téglával veri szét nőcsábász lovagunk a kormányzó fejét, mint valami kemény film noire-ban – s aztán Marilyn Monroe is feltűnik: Zerlina képében, kúpmelltartóval felszerelve, épp csak a szellőzőrácsos pucsítás marad el, szerencsére. S amennyivel brutálisabb így, puszta kézzel elkövetni a drámai vétket, úgy sikerül a rendezőnek néhány hangsúly áthelyezésével a lényeg felé segíteni a darabot. Don Ottavio például ősz úr, akinek oda nem illő volta a nőiesség minden külső jegyével feltűnően ellátott Donna Anna mellől valósággal ordít. Anna némileg önmagát alakítja, hisz Barenboim felfedezettje, az orosz Anna Szamuil lép fel e szerepben, érett, dús jelenléttel, bár néha túlságosan magára zárva a gyászoló lányfigura csapdáját.
A másik donna még attraktívabb, hisz a modellalkatú Kate Royal tér vissza első nagy beugrásának színhelyére, és hat évvel később immár saját jogú Elvirát játszik és énekel, csak önfeledten tapsikolhatunk odahaza. Ez a depreszszív, mániákus nő annyiszor képes hitelesen felizzani, ahányszor csak Gerald Finley óhajtja, márpedig ő nem szégyenlős fajta, ha meg kell aláznia egy levetett szeretőt. Finley nagy formátumú Giovanni, ám a szerenád (a támfalat is könnyre fakasztja) bizony oda, a magasabb hangok már disztonálnak. De a szerep szíve-közepe megvan, mohó szexualitása és nihilizmusa süt, s e „fényből” néha Leporellóra is hull – általában átok és baj. Luca Pisaroni morgó szolgája egyfelől kiváló énekesi teljesítmény, másrészt ő a gumimód hajtogatható rendezői színész, fejen állva is megbízható, apró játékok tucatjait mutatja.
A bécsi verziót játsszák, megtoldva a záró szextettel. Ekkor a lovag már halott: miután áldozata sírján megvacsorált, az asztal alól előzombisodó Kormányzó lényegében megfojtja. Végül ez a sorsa elől elfutni képtelen, erősen gyenge ember is kap egy polaroid vakuzást, de neki már mindegy, kiterítik úgyis.
(Mozart: Don Giovanni – EMI 2DVD, 2011.)
origo.hu
Orbán Viktor: Gratulálok, Márton Viviana! - fotó
