Művek a csónakból nézve

Huszonöt műalkotás látható a városligeti csónakázótó víztükre felett a Szépművészeti Múzeum május 24-én megnyílt, szeptember 4-ig látogatható Művészet a tavon – Art on Lake című kiállításán. A látogatók nemcsak a partról vagy a tó fölötti hídról szemlélhetik a műveket, de csónakba ülve közvetlen közelről is. Vannak, akik még gondozhatják is őket.

Gondozás fejében két darab, egyenként 12 négyzetméter területű beültetett kiskert a városligeti csónakázótavon 2011. május 24.–szeptember 4. között kiadó – mielőtt a kedves olvasó a hőmérőre nézne, hogy vajon hány fokos meleg ártott meg a fenti sorok írójának, jelentem, hogy a kánikula ellenére egy sétára, akár csónakázásra is ingerlően jó az idő. S ha az olvasó a séta vagy a csónakázás helyszínéül épp a városligeti tavat választja, akár még arról is meggyőződhet, hogy az apróhirdetés, amelyet Németh Ilona Munkácsy-díjas képzőművész különböző budapesti lapokban feladott, megtette a hatását: a jelentkezők azóta is gondosan ápolják a tó felszínén úszó mesterséges szigetecske virágait.
Jó lenézni a hídról a kis szigetre, éppen a híd mellett lebeg, Kicsiny Balázs sakktáblakockás „négyes iker” autói, Brigitte Kowancz morzejeleket formázó bójacsoportja és Susana Solano nagyméretű, a tó fenekén elhelyezett, de felülről nézve pontosan kirajzolódó, biztos támpontot jelentő fémlapja társaságában. Jó választás a hídról szemlélni a Művészet a tavon – Art on Lake című „vízikiállítás” plasztikáit, mert egy nézetből majdnem minden művet szemügyre vehetünk, élvezhetjük az összhatást. A majdnem szócska arra utal, hogy míg a tó nagy déli medencéjében húsz mű kapott helyet, addig az északi, jóval kisebb részre is jutott öt alkotás. Közöttük egyik a három évvel ezelőtt elhunyt Pán Márta emlékét idézi, a másik Hether Allen vastraverze, amelyre apró emberkék másznak fel, újra csak arra biztat, hogy bármilyen lehetetlen is, kíséreljük meg a teljességet áttekinteni, Günther Uecker, a kortárs képzőművészet igazi nemzetközi sztárjának hordókból épített vitorlás hajója (amelynek első változata 1979-ben, Wagner Lohengrinjének bayreuthi bemutatójának színpadképével kapcsolatban készült) olykor el is mozdul a vízfelületen, a nézőt is arra biztatva, hogy csónakba ülve, közelről szemlélje meg az alkotásokat.
Aligha van megfelelőbb, egy-egy mű értékeit jobban hangsúlyozó környezet, mint maga a vízfelület, amely elég egynemű ahhoz, hogy a formák erőteljesen jelenhessenek meg fölötte, s amely mégis szüntelen változik, mintegy maga is bekapcsolódva a mű és a néző közötti párbeszédbe. Nem véletlen, hogy a világ egyik legnagyobb szabadtéri szobortárlatán, a münsteri Skulpturprojekten mindig feltűnik egy-egy nagyon izgalmas „víziszobor”, s nem véletlen az sem, hogy amikor Bodó Katalin a Sawyer Miller Group munkatársaként 1999-ben főnökétől azt a feladatot kapta, hogy dolgozzon ki egy „erős képzőművészeti projektet”, azonnal a városligeti csónakázótó jutott az eszébe. Az első, 2000-ben megrendezett „vízi kiállításon” mintegy kéttucatnyi magyar alkotó mutatkozott be, s a következő években felmerült egy Calder-tárlat megrendezésének a lehetősége is a tó vizén (ami alighanem világszenzáció lett volna), a helyszín azonban egyre rosszabb állapotba került, s ez egy időre okafogyottá tette a szervezői erőfeszítéseket. Az viszont, hogy most megújult a tó környezete, indokolttá tette a továbblépést oly módon, hogy néhány magyar alkotó (az említetteken kívül Kelemen Zénó és El-Hassan Róza) mellett a kortárs nemzetközi szobrászat kiemelkedő jelentőségű képviselőinek munkáit mutassák be.
A három kurátor – Fitz Péter, Jerger Krisztina és Alexander Tolnay – nem csak nagy neveket hozott Budapestre (hiszen Ueckerhez hasonlóan Magdalena Abakanovicz is világsztár, de Jaume Plensa, Anne & Patrick Poirier, Via Lewandowsky és Mimmo Roselli is a nagyon ismert művészek közé tartozik), de valóban izgalmas műveket is. A Poirier házaspár műve mintha csak a görög mitológia világát varázsolná elénk a vízből kiemelkedő alakokkal, Roselli a konkrét hely és a művészet általános igazságai közötti kapcsolatot keresi a víztükröt a Vajdahunyad várával összekötő sugarakkal, Lewandowsky akusztikus élményt is adó hordozható vécéje, Bednarski vízsugarat kilövő Marx-fejekből épített „totemoszlopa”, Daniel Knorr kavicsokból épített hóembere, Josef Bernhardt madáretető-erdeje, Jiri David vakvezető botja, Tea Mäkipää süllyedő finn faháza – hogy csak néhányat említsek a művek közül – pedig olyan kortárs problémákat vet fel a néző számára, amelyeken valóban érdemes eltűnődni két evezőcsapás között. S persze olyan ellentmondásokat, amelyeket szerencsére részben fel is old a művek jó részében megjelenő humor.
(Művészet a tavon, városligeti csónakázótó, szeptember 4-ig.)