Önkéntesek

Mi, doni árvák és azok a ma még élő katonák, akiket tábori kórházában gyógyított, nagy tisztelettel emlékezünk a részünkről hősnek tekintett sebész szakorvosra. Hírhozó bajtársak szerint édesapánkat is abban a csernyankai tábori kórházban ápolták, ahol Dobay Miklós orvos százados gyógyított. Tisztelettel kérjük a Debreceni Egyetem orvoscentrumának vezetését egy emléktábla felállítására. Örökítse meg egykori önfeláldozó orvosának nevét – áll Bessenyei Józsefné Körömi Mária levelében, amelyet Kapusz Nándor főtanácsosnak címzett. A levelet azóta már olvasta a centrum elnöke, ő dönt arról, hogy a szoborbizottság elé terjeszti-e. Ezt követően a professzorokból álló bizottság hozza meg a végső döntést arról, lesz-e emléktáblája Dobay Miklósnak a Debreceni Egyetem falán. Mindez nemcsak elhatározás, hanem pénz függvénye is. Egy emléktábla ára 280-300 ezer forintnál kezdődik, tudjuk meg Kapusz Nándortól, két-három millióba kerül egy szobor, melyből az utóbbi években tízet állíttatott fel az egyetem egykori kiváló orvosai emlékére. Hirdeti tábla tudós doktorok és igazgatók tiszteletét a klinikák falain is. Az ügyet mindenképpen előmozdítja, ha a javaslattevő anyagilag is hozzájárul az emlékőrzéshez. A szoborbizottság háromhavonta ül össze. Arra a kérdésre, hogy mi szerint ítélkeznek egy-egy beadvány fölött, a főtanácsos azt válaszolta, nincsenek lefektetett szempontok, fontos természetesen a finanszírozás, és arra is számítani kell, hogy az ügymenet lassú. Évente egy-két táblát tudnak csak állítani.
Körömi Ferenc, a levélíró édesapja 1943. február 7-én halt meg a Donnál, a nyomát azóta hiába keresik. A család csupán egy rövid közlést kapott: Belgorodnál eltűntnek nyilvánítva. Annyit sikerült a bajtársaktól megtudniuk, hogy valószínűleg tífuszban halt meg.
Dobay Miklós sebész 1932 szeptemberétől a debreceni sebészeti klinika tagja, 1938-tól tanársegéd. Hivatástudatból önként jelentkezett a keleti frontra, 1942. július 6. és 1943. április 20. között tábori orvos volt a Don-kanyarban, ahol az embertelen körülmények és a megfeszített munka megtámadta az egészségét. Tbc-vel került vissza Debrecenbe, gyógyulóban volt, de 1944 őszén a debreceni tankcsata idején, amikor a klinikán már alig volt orvos, ismét munkába állt, és két héten át éjjel-nappal operált. A megfeszített munka következtében Dobay doktor ismét ágynak esett, a tbc legyőzte, 1945. július 12-én, harmincnyolc évesen halt meg.
Windischgraetz Natália hercegnő, a budapesti társasági élet ünnepelt szépsége 19 évesen – a vöröskeresztesápoló- és műtősnőtanfolyam elvégzése után –, 1942 őszén indult a frontra. 1942–43-ban az ukrajnai Csernyanka faluban működő tábori kórházban dolgozott. „A főnököm – dr. Dobay Miklós sebész szakorvos, orvos zászlós – hál’ istennek nagyon jó sebész, aki Debrecenben tanult Könczey professzor keze alatt, ugyanannál a Könczeynél, aki engem is tanított Újhelyben a műtőasszisztensi tanfolyamon” – írta a naplójában. A doni szovjet áttörést követően, 1943 őszétől Windischgraetz Natáliát Budára helyezték át, majd a hadsereggel nyugatra került. Számára 1945 májusában Münchenben ért véget a háború. Nem tért vissza Magyarországra, élete végén Bécsben élt; a Magyar Nemzetnek 2004-ben még sikerült interjút készíteni vele.
A Hadtörténeti Múzeumban 2006-ban emléktáblát állítottak a világháborúban dolgozó önkéntes nővéreknek. Windischgraetz Natáliának tehát, ha közvetve is, de már van nyoma a magyar emlékezetben. Bessenyei Józsefné ott volt az emléktábla-avatáson, és máig őrzi a felvételét annak a rádióműsornak, amelyet Kondor Katalin az eseményről készített. Mivel édesapja emléke mindmáig nem hagyja nyugodni, azért érdekli a történelemnek ez a szelete. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban bukkant rá az Ők is hősök voltak című kötetre, amelyet az Ad Librum Kiadó jelentetett meg 2010-ben. Nyomozni kezdett. Felvette a kapcsolatot az Esztergomban élő Dobay Pállal, az unokaöccsel, akitől megtudta, hogy a könyv megjelenését ő maga szorgalmazta és nagyrészt finanszírozta is. Bessenyeiné Körömi Máriának azóta célja, hogy Dobay doktornak emléktáblája legyen Debrecenben. Nyomozása során talált rá a Debrecen című újság 1945. július 14-ei számára, melyben Dobay Miklós gyászhíre olvasható: „mintaképe volt a kötelességtudó orvosoknak, egész munkássága alatt csak megbecsülést szerzett nevének… Halála széles körben osztatlan részvétet keltett.”
Dobay Pál, az orvos unokaöccse azt mondja, meggyőződése, hogy amit nagybátyja és Windischgraetz Natália tett, az is hőstett, hiszen a hazát szolgálták. Megható ez a helytállás, hiszen mindketten önként mentek a frontra, hogy vállalják életük leckéjét. A történelem pedig egyes emberek emlékéből áll össze. Dobay Pál 1992-ben adta át a Hadtörténeti Múzeum Tanulmányok és visszaemlékezések nevű gyűjteményének a nagybátyjától maradt teljes anyagot – fotókat, kéziratokat –, majd olvasva a Magyar Nemzetben a Windischgraetz Natáliával készült interjút, elhatározta, hogy megszerzi a hercegnő naplójának kéziratát is, mert a két napló egymás mellett teljes, ápoló és orvos, mindkettő önkéntes. A legközelebbi rokonhoz, a Fóton élő Károlyi családhoz fordult, hozzájutott a kézirathoz, majd saját költségén megjelentette a könyvet. Kérte ugyan ehhez Debrecen város önkormányzatának, valamint az orvosi egyetem anyagi támogatását is, de választ nem kapott. A kötet végül ötszáz példányban jelent meg, nagy publicitása nincs, nyilván a terjesztéssel is baj van. Tulajdonképpen csoda, hogy Bessenyeiné rábukkant a fővárosi könyvtár polcán. Kapusz Nándor főtanácsos már az ő levele nyomán kezdte felkutatni a kötetet, így beszélgetésünk idején már a kezében tarthatta.
Bessenyeiné Körömi Mária és Dobay Pál személyesen soha nem találkoztak, csak telefonkapcsolat van közöttük. Az egyik emléket állított nagybátyjának és a második világháború önkéntes egészségügyi dolgozóinak, ezért kiadott egy könyvet, a másik azért lobbizik, hogy egy számára ismeretlen ember, akiről feltételezi, hogy a Don-kanyarban meghalt édesapját gyógyította, Debrecenben emléktáblát kapjon. Ez Dobay Miklós július 12-i halálévfordulójára már biztos nem sikerülhet, de feladni nem fogja. Hisz tudja ő is és Dobay Pál is, hogy a hétköznapi hősök jót tesznek a történelmi emlékezetnek, és a példaképekre egyre nagyobb szükségünk van.