A stafétát átadtuk, következhet a mérleg. Fél év után milyennek látja a magyar–lengyel kulturális kapcsolatok állapotát?
– A magyar társadalom mindig is jellemzően fogékony volt, és az is maradt a lengyel kultúra iránt, ha nem is olyan intenzív figyelemmel, mint a hatvanas években, amikor az ellenzéki gondolkodás tartozéka volt kötődni a lengyel filmművészethez, a jazzhez, az irodalomhoz. Ha azt szeretnénk, hogy ez a kapcsolati tőke tovább kamatozzon, fontos, hogy kölcsönösen jelen legyünk egymás kulturális életében. Talán meglepő, de a lengyelek még mindig keveset tudnak rólunk, tudatosítanunk kell bennük, miért is kell, érdemes a magyarokat szeretni. A legkézenfekvőbb módja ennek, ha minél több magyar alapmű megjelenik lengyel fordításban – diplomataként ezen fáradoztam. Nem engedhetjük meg, hogy a nyelvileg hozzáférhető szlovák vagy cseh munkák alapján alakuljon ki a lengyelekben valamilyen kép például a középkori magyar történelemről, kultúráról. 2000-ben Krakkó volt Európa kulturális fővárosa, ekkor főkonzulként megvolt az anyagi lehetőségem kiállításokkal, fesztiválokon való részvétellel kiemelkedni a krakkói nemzetközi rendezvények közül. Fontos hozadéka volt a kulturális évnek, hogy feltámaszthattam a csaknem elhalt lengyelországi magyar könyvkiadást; finanszíroztam Márai Sándor több művének fordítását, köztük az Egy polgár vallomásaiét, amely már a harmadik kiadásnál tart. Márai beépült a lengyel közgondolkodásba, hivatkoznak rá, és ez nagy eredmény. Sok azonban a hiányosság. 1956 erős hívó szó még a középnemzedék számára is, több magyar munka is megjelent róla lengyelül. A XIX. századi magyar irodalmat és történelmet jelképező Petőfiről, Kossuthról azonban nincs lengyelül olvasható monográfia. Ezek megírására itthonról kellene lengyel szakembereket akár ösztöndíjjal is sarkallni.
– A kormány több lengyelbarát gesztust tett az utóbbi fél évben, a lengyel sajtó azonban azt pedzegeti; mintha egyoldalúvá vált volna a magyarok szerelme a lengyelek iránt.
– Az elmúlt húsz év történetének szomorú fejezete az, hogy a visegrádi országok a rendszerváltás után elkezdtek egymással versengeni, bizonygatni a Nyugatnak, hogy a többieknél méltóbbak arra, hogy az úgy nevezett „első körben” kerüljenek be az unióba. Nem volt összehangolt törekvés az 1990-es években arra, hogy blokként csatlakozzunk az európai közösséghez. A versengés kikezdte a kapcsolatokat, ráadásul feleslegesen; 2004-ben ugyanis egyszerre tereltek be az unióba tíz országot. A törtető versengés nyomai máig kitapinthatók, az előző kormányciklusban pedig a lengyeleknek címzett nagyképű magyar külpolitikai retorika is rontott a helyzeten. Nem csoda, ha most dolgoznunk kell azért, hogy a 2002-t követő nyolc év hátrányát helyrehozzuk. Tettünk politikai gesztusokat, egy ideig komoly visszhang nélkül. A lengyel sajtóban azonban szerencsére már azok a hangok a meghatározók, amelyek szerint jobban kellene értékelni a magyarok közeledését.
– Ugyanezek a hangok szólnak annak különleges lehetőségéről is, hogy Lengyelország éppen Magyarország után vette át az elnökségi stafétát?
– A lengyel politikusok tudják, hogy érdekük a kiemelkedően jó viszony; a kiegyensúlyozott gazdasági, kulturális kapcsolatok, az összehangolt a regionális politika segítheti őket a pozícióharcban a nagypolitikai pályán. Talán épp most érnek be az elmúlt fél év lengyelbarát gesztusai. Jerzy Buzek, az Európa Parlament – egyébként mindig is magyarbarát – lengyel elnöke pedig azt nyilatkozta, hogy Lengyelország a saját ciklusában továbbviszi és kiteljesíti majd a magyar elnökség célkitűzéseit. Konkrétumokat még nem lehet tudni.
– Egy mégis akad: május közepén a kultúra nagyobb anyagi támogatásáról állapodtak meg lengyel művészek Donald Tusk miniszterelnökkel: a jövőben a hazai össztermék egy százalékát fordítja majd Lengyelország a kultúra finanszírozására.
– Több mint kecsegtető, hogy a lengyelekben már tudatosodott, amit nálunk még nem sikerült a közmegegyezés szintjére emelni: A történelmi mélypontokon a kultúra segíthet át egy közösséget. A lengyelség a kultúrának köszönhetően maradt meg nemzetnek a felosztottság 124 éve alatt. Egy civil mozgalom kitartó munkájának köszönhetően most tőkét fektetnek a kultúrán keresztül a jövőjükbe. Ne legyen igazam, de nem látok sok esélyt arra, hogy a tudathasadt állapotba került magyar értelmiség ugyanilyen eredményt tudjon elérni. Célszerűbb lenne, ha a kormány maga hozná meg a döntést, ellenállna a bevett szokásnak, s a kultúrkasszát nem csapolná meg, ha megszorításra van szükség.
– Még jó ideig eltart a magyar elnökség eredményeinek összegzése, s bár a kultúrában itthon több fronton is nagy a zűrzavar, az elnökségi kultúrmérleg egyértelműen pozitív a visszhangok szerint. Egyetért?
– Ha lengyel–magyar viszonylatban kell megítélnem, azt hiszem, minden szép program és eredmény ellenére elszalasztottunk egy kiváló alkalmat azzal, hogy az elmúlt fél évben nem nyílt meg újra a Bajnai-kormány által bezárt, nagy múltú krakkói főkonzulátus. A bezárásnak önmagában rossz üzenete volt a lengyelek felé 2009-ben, pont a II. világháború kitörése hetvenedik évfordulójának előestéjén, arról nem is beszélve, hogy elestünk egy bástyától, amely biztosította a kapcsolatok ápolását ott, helyben. Hiába teszünk fontos gesztusokat, ha a helyszíni kulturális hídfőállásokat, amelyek felerősíthetnék az üzeneteket, lebontjuk. Hosszú távon ezek visszaépítésén kívül az is fontos, hogy ne pusztán menedzserszemlélet uralja a kulturális diplomáciát. Meggyőződésem, hogy kulturális missziót csak a megszállottságig elhivatott szakemberek vihetnek eredménynyel. Velük javulhat a jövőben a mérleg.
origo.hu
Meghalt Jelenits István
