Háromezerért nyolc kötet a Jókai-sorozatból – nem is rossz vétel. A könyvek nemrég még egy budavári lakás polcán sorakozhattak, aztán a tulajdonos úgy döntött, nincs szüksége rájuk, s mint holmi lomokat, kipakolta az Úri utca kövére. Vajon ki tesz ilyet? Kihalt régi lakók helyére költöző befektető, akinek semmi kedve az otthagyott tárgyakkal (értékekkel) vesződni, s kisöpör mindent? Netán egyszerű lakásfelújítás áldozatául estek a termékeny szerző művei?
Ám ami egyeseknek hulladék, másoknak érték. A lomtalanítás jelenségével időről időre találkozhatunk a városok, így Budapest utcáin is, kevesek örömére, sokak bosszúságára. Igaz, uniós elnökségünk miatt a belső kerületekben, illetve azokban a városrészekben, amelyeket delegációk kereshetnek fel, az év második felére halasztották a lomtalanítást. Elvégre nem jó másoknak mutogatni a szennyest. A héten a főváros XII. kerületében, a Hegyvidéken tartottak nagytakarítást. Vagy inkább nevezzük kirakodóvásárnak, elvégre a még hasznosnak tűnő tárgyak hamar új gazdára lelhetnek a közvetítők, vagyis a lomisok segítségével. A kacatok között mi is körülnéztünk.
Lomi, lomizás, lomisok – fogalommá vált szavak ezek, már webáruház is létezik ilyen címen, ahol Ausztriából, Németországból behozott használt tárgyakat lehet megvásárolni. Árulnak mindent a gázbojlertől a bejárati ajtóig. A lomizás hazai fővárosaként Devecsert emlegetik, magukkal a lomisokkal, vagyis a lomtalanításból élő, legalábbis jövedelmüket, segélyüket abból kiegészítő emberekkel legnagyobb számban azonban mégiscsak a budai kerületekben találkozhatunk. Mint mindenütt máshol, az önkormányzat a XII. kerületben is felszólította a lakosságot, hogy csak a hulladék elszállítását közvetlenül megelőzően pakolják ki dolgaikat az utcára, amit a fegyelmezett hegyvidéki polgárok a jelek szerint többé-kevésbé be is tartottak. Szerdán és csütörtökön is végigjártuk a kerület utcáit, szeméthalmokat bőven találtunk, de a kupleráj korántsem volt akkora, mint máshol. A hivatal ötvenezer forintos pénzbírsággal fenyegette meg azokat, akik nem tartják be a lomtalanítás szabályait, vagyis túl korán kihurcolkodnak, vagy széttúrják, összetörik a lomokat. Meg is érdeklődtük, általában mennyi büntetést szabnak ki lomtalanításonként, miként szereznek érvényt az előírásoknak, egyáltalán: elfogadhatónak tartják-e, hogy a „nagy tisztogatás” miatt néhány napra szemétteleppé változik a főváros egy-egy része. Lenne-e más mód is a hulladék bútorok, mikrosütők, hűtők elszállítására, s ami talán a legérdekesebb: mit szólnak ahhoz, hogy a lomisok napokon keresztül lefoglalnak maguknak bizonyos területeket, széken ülve várják az utcára érkező tárgyakat, s amit hasznosíthatónak tartanak, arra rögvest lecsapnak? Egy nap elteltével azonban az önkormányzattól azt a „tájékoztatást” kaptuk, hogy egyetlen kérdésünkre sem tudnak válaszolni, mivel nagyon elfoglaltak az illetékesek, illetve – pontosított a referens – vidéken tartózkodnak. Maradt tehát a terepszemle, a tapasztalati út.
Arra ne is számítsunk, hogy egy-egy jobb sorsra érdemes tárgyat csak úgy magunkkal vihetünk, pedig mint azt a várbeli Jókai-sorozatos példa is mutatja, nem minden szemét, ami annak látszik. Akkor ötezerről indult az alku, végül megegyeztünk háromezerben.
Leginkább valószínűleg az asztalosok, bútorrestaurátorok paradicsoma lehetne a lomtalanítás, hiszen – számomra érthetetlen módon – tömörfa komódok, székek, tálalók is az utcára kerülnek. Persze jelentős részük sérült, de hozzáértő kezek gyorsan rendbe tudnák hozni a felhólyagosodott, repedezett fafelületeket. A Németvölgyi út elején méretes tömör ebédlőasztalt veszek szemügyre, mire a közelben parkoló kisbusz anyósüléséről mosolygós cigány asszony kiabálja ki, hogy eladó. Állok a szakadó esőben, ő s három társa a járműből intézi az üzletet. „A maguké? – kérdezek vissza, mire bólogat. – Mióta? – folytatom a faggatózást. „Reggel nyolc óta, akkor tették ki” – érkezik a válasz. „De ha egyszer kirakják az utcára, akkor azé, aki elviszi, nem?” – próbálkozom tovább, de nem törődnek a felvetésemmel. „Kell vagy sem? Kétezerért a magáé” – folytatja az asszony, majd rávágja rögvest, hogy jó, jó, lehet ezerötszáz is.
Egy házsorral lejjebb, a Böszörményi úton két fiatalember valóságos bolhapiacot rendezett be maga körül. Náluk nem kell keresgélnünk a sok hulladék között, már kiválogatták az ép képkereteket, hamutartókat, könyveket, apró dísztárgyakat.
– Meg lehet venni ezeket? – kérdezem naivan, mire rávágják, hogy persze, azért vannak itt. A kicsi blondelkereteket és az üveg hamutálat ötszáz, a könyveket háromszázötven forintért adják, majd visszakérdeznek, én mennyire gondoltam.
A Hollósy Simon utca felé sétálok tovább, ahol idős cigány asszony zsörtölődik magában az időjárás miatt: szétázik minden. Könnyű vele szóba elegyedni. Napok óta itt vannak, pontosan nem is tudja megmondani, mikor ültek be az utcába. Az egész család részt vesz a lomizásban, autójukkal végig itt parkolnak, éjszaka abban alszanak. Csak akkor hajt el a kocsi, amikor hozza-viszi a váltást, mert beosztják egymás között, ki mikor őrzi a zsákmányt. Az asszony most egyedül maradt, várja a férfi rokonokat. Összegyűlt egy kocsira való vas, azt viszik délután a telepre. A többi cikken próbálnak túladni a helyszínen, ami nem kell senkinek, az marad a kukásokra. Dől belőle a panasz, azt mondja, régen bőven akadt munka, s olcsó volt minden. Ezt persze nem először halljuk. Igaz, árulja el, állandó állásuk húsz-harminc éve sem nagyon volt, de alkalmilag, napszámban volt mit csinálni. Így nevelt fel négy gyermeket, meséli. „És hol van az a jó Fradi-kolbász is, amit régen lehetett kapni? Keresem a piacon, de azt az ízt sehol sem találom” – kérdezni sem kell, sorolja a bajokat rendületlenül. Az említett húsféleség az én emlékezetemben másként él, azt hittem, az emberi fogyasztásra alig alkalmas készítmény volt, amelybe a máshol megmaradt húscafatokat darálták, akár az olcsó párizsiba. Innen kapta a focicsapatra utaló nevét is, hiszen receptje egyszerű volt: mindent bele! Nem tudom mással biztatni az idős cigány asszonyt sem, csak javasolom neki, húzódjon be egy árkád alá, tüdőgyulladást kaphat, ha teljesen elázik.
A lomizók azt mondják, napi pár száz forintot lehet keresni ezzel a tevékenységgel. Nem néztünk bele egyikük pénztárcájába sem, hogy meggyőződjünk, igaz-e ez vagy sem. A munkafolyamat azonban láthatóan jól szervezett elemekből épül fel, mindenki tudja, mi a dolga. Az asszonyok feladata általában az, hogy vigyázzanak a limlomokra, s vásárlásra buzdítsák az arra járókat. Néhányuk ócska babakocsit tol maga előtt, abba gyűjti a kisebb tárgyakat, amelyeket aztán egy helyre pakolva próbál értékesíteni. A fiatal férfiak is árusítanak, illetve hozzák-viszik az értékesnek ítélt nehezebb, méretesebb dolgokat. A csapatok többi tagja, főként a középkorú férfiak kocsikkal köröznek, gyűjtik, szállítják a vasat. Amikor leszolgálták idejüket, tizenkét-tizenhat órát, jön otthonról a váltás, nagy a család. A birtokukba került „vagyonkát” óvni kell a tolvajoktól, ha más visz el belőle, azzal kár éri őket, a családnak kevesebb lesz a betevő. A magántulajdont védeni kell, ahhoz hozzányúlni másnak nincs joga. És ez valóban fontos szabály.
Szemlénk idején a lomok elszállításáig egy nap még hátravolt.
origo.hu
Fürdőkádba esett mobil miatt halt meg egy nyíregyházi kislány
