A szobor avatásán beszédet mondott Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár. „A múlt ismerete nélkül jövőt építeni nem lehet” – idézte az államtitkár Dánielisz Endre egyik gondolatát.
Dánielisz Endre munkásságáról
A legendás irodalom- és helytörténész, Dánielisz Endre Nagyszalontán született 1925. április 6-án. Szülőhelyén végezte a középiskolát, tanító volt a dél-bihari Köröstárkányban, majd 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen megszerezte a pedagógia–lélektan szakos tanári diplomát. Középiskolai tanár volt Aradon; 1956-tól 1966-ig a nagyszalontai Arany János-emlékmúzeum igazgatója, majd ugyanitt iskolapszichológus és tanár. A Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények, a Korunk, az Igaz Szó, az Utunk, a Tanügyi Újság, a Művelődés szakfolyóiratok és napilapok hasábjain, valamint magyarországi kiadványokban, románul pedig a nagyváradi Familia című folyóiratban megjelent közlései és értekezései hasznosan egészítik ki többek között a korszerű Arany-kutatást.
A Wikipédia róla szóló szócikke szerint
Dánielisz Endre szerkesztésében és előszavával jelent meg a Toldi és a Toldi estéje (1964, 3. kiadás Kolozsvár, 1976), valamint Tompa Mihály verseinek és leveleinek válogatása (Kolozsvár, 1977) a Tanulók Könyvtárában.
Törös Lászlóval és Gergely Pállal sajtó alá rendezte Arany János összes művei XIII. kötetét (Hivatali iratok 1. Budapest, 1966), és a Könyvtári Szemlében (1972/2) bemutatta Arany János könyvtárát. A Mesetarisznya-sorozat számára készült Kalevipoeg-feldolgozása (1970) németül is megjelent. Tevékeny szerepet tölt be Nagyszalonta irodalmi életében: a helytörténet, iskolatörténet, irodalmi folklórkutatás művelője.
B. Orbán Emese a Magyar Idők hasábjain így írt a Dánielisz Endrével való találkozásról: „Dánielisz Endréről tudom, hogy 35 könyve jelent meg a legváltozatosabb témákban, és megszámlálhatatlan tanulmányt írt egyedül vagy társszerzőkkel (ez utóbbiakból ötöt számít egy saját műnek), most megtudom azt is, hogy személyesen ismert többeket Nagyszalonta jeles szülöttei közül. Kétszer találkozott Sinka Istvánnal, harmadik alkalommal sajnos már csak a halottas ágyán látta a kötőt; Kulin György csillagász, aki egyetlen nagy reáltudósuk volt, mindannyiszor felkereste, ha szülővárosába látogatott.
Dánielisz Endre kedvenc témája és kutatási területe az idén dupla évfordulós Arany János,
leginkább erről beszélne, de én megpróbálom a beszélgetést azoknak a régmúlt időknek a medrébe terelni, amikor még cukrászinas volt. Sikerrel járok, témát váltunk, így megtudom, hogy az ő szavaival „az mentette meg az életem, hogy 1940-ben bejöttek a magyarok”. Sírva kérte édesanyját, hogy írassa be a magyar gimnáziumba, ahol aztán le is érettségizett, majd másfél hónapos kolozsvári tanfolyam után húszévesen igazgató-tanító lett Köröstárkányban, egy színtiszta magyar faluban. Szerencsésnek érezte magát, mert a környező hat falu mindegyike vegyes lakosságú volt. De mivel „nem volt kosztolás”, kilyukadt a tüdeje. Sikerült meggyógyulnia, és akkor határozott úgy, hogy tanulnia kell tovább, nem elég az, ha csak tanító. Két évet végzett a teológián, nyolc nyelvet tanult, később nagy hasznát vette és vették, mindig számíthattak rá, ha hirtelen kellett egy nyelvtanár, legyen az latin, orosz vagy francia. Végül mégsem lett lelkész, a pedagógusi pálya, a gyerekekkel való foglalkozás sokkal jobban vonzotta, pedagógia–lélektan szakon diplomázott, négy évig tanított Aradon. Hazatérése után az irodalmi kör vezetésével, majd rövid időn belül az Arany János Múzeum igazgatásával bízták meg.”
– Azért lettem az, aki vagyok, mert lélek kell mindenhez, és én mindent lélekből és lélekkel csináltam
– összegezte Dánielisz Endre.
(Magyar Idők, 2017. 02. 16.)
