Munkaügyi kommunikáció

A nosztalgia vezethette az új munka törvénykönyve tervezete megalkotóinak tollát (számítógép-klaviatúrán pötyögő ujját). Egyes, elég jelentős részleteiben mintha nem egy XXI. századi európai demokrácia ergonómiai viszonyait kívánná szabályozni, hanem visszavágyakozna a XIX. század első felébe, az alakulófélben lévő munkásmozgalmak korába, és azok feltámasztásához szeretne gyakorlati, eszmei muníciót adni. Való igaz, ez a manapság elterjedt szakszervezeti érdekérvényesítési forma mintha kizárólag a szakszervezeti vezetők érdekeit védené és érvényesítené, így a szakszervezeti tagdíj leginkább a vállalkozásoktól beszedett védelmi pénzre emlékeztet, de a munkások szervezkedéséből alakult politikai társulat, a szocialista párt sem sokat tett eddig a dolgozó nép boldogulásáért. Ráadásul ma már munkások sincsenek, legalábbis az a sajátos kultúrával, öntudattal, identitással bíró társadalmi csoport, amelyik annak neveztetett, már gyakorlatilag megszűnt, beolvadtak a munkavállalóknak nevezett nagy halmazba, amelyik szintén kizsákmányolt, kiszolgáltatott, viszont már az a hervatag vigasza sincs, hogy egyszer, valamikor ő veszi át a hatalmat az egész világ felett. Így aztán a munkából élő emberek magukra maradtak, nem védi, nem támogatja, nem gyarapítja őket senki, a képviseletükre hivatkozó szervezetek átverik és kihasználják őket, csak a törvényre számíthatnak, de mintha a törvényt is csak az erősek éreznék igazságosnak. Ezért csak helyeselni lehet, ha az új munka törvénykönyve tervezetének megalkotói megpróbálnak a munkavállalók hóna alá nyúlni és szervezkedésre késztetni őket. Persze nem direkt módon, abból a melósoknak már rég elegük van, hanem áttételesen, közvetve, öntevékeny hajlandóságaikra építve, mintha spontán módon, nekik jutna az eszükbe.
Miként lehet ezt elérni? Nyilván akkor kezdenek szervezkedni a dolgozók, ha amúgy is folyamatosan romló körülményeik hirtelen még nyomorúságosabbak lesznek, ha még jobban kibabrálnak velük, ha még kiszolgáltatottabbá teszik őket. Hát ezért rontana az új tervezet a munkavállalók helyzetén, venne el tőlük különböző jogokat, nehezen kivívott kedvezményeket, adna bőséges jogosítványokat a munkaadóknak a dolgozókkal szemben. Én ugyanis más, racionális indokot elképzelni sem bírok, csak ezt az egyet: fel akarják támasztani a munkásmozgalmat. Még megéljük, hogy újra követelni kezdik a három nyolcast (nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás). Csak nehogy teljesíteni akarja valaki, mert abból nem sülne ki semmi jó.
A munka világában kétségkívül szükség van új szabályozásra. Nem csak a munkavállalók helyzete bizonytalan, kiszámíthatatlan, a munkaadókat is érthetetlen előírások szorongatják. Például alig lehet eltávolítani azt, aki alkalmatlan munkája elvégzésére, vagy a tulajdonos, aki saját vagyonát kockáztatja a vállalkozásában, gyakran nem dönthet szabadon, hogy kit alkalmazna, kire bízná az eszközeit, mert politikailag korrekt szempontok kényszerítik (és nem ösztönzik) a „munkaügyi másság” tiszteletére. A Nemzetgazdasági Minisztériumban kidolgozták az új törvénykönyv első nyers, vitaalapnak szánt változatát, nyilvánosságra hozták, s azon nyomban társadalmi össztűz zúdult rá. Ám ezúttal nem csupán afféle kötözködő, azért is ellentmondok típusú kritikák születtek, hanem többnyire konkrét, valóságos, az alkotmánynak, a képviselni akart értékrendnek, a humánumnak, a józan észnek ellentmondó problémákat fogalmaztak meg, nemcsak az ellenzékiek, hanem a saját oldali hívek is. Erre jött a kormány, s ahelyett, hogy nyíltan, gerincesen elismerte volna hibáját, kommunikálni kezdett. Rosszabbat nem is tehetne, mert ilyenkor megnyugtatónak szánt kijelentések is váddá, jobb esetben kérdéssé válnak. A miniszterelnök szóvivője kiokosít mindenkit, hogy ez csak egy vitaanyag, nem a kormány álláspontja. Rendben van, csak jó lenne tudni, hogy kinek, minek az álláspontját teszik közzé törvénytervezet gyanánt. Mert ha a kormánynak semmi köze hozzá, akkor vitatkozni is teljesen felesleges róla, hiszen normális kormány nem szokott számára idegen szöveget törvényjavaslatként beterjeszteni. Másrészt, ha a minisztérium nem tartozik a kormányhoz, akkor komoly bajok lehetnek a kormányzati struktúrával, mert könnyen előfordulhat, hogy nem tudja a bal kéz, mit csinál a másik. Vajon akkor, amikor elfogadják a törvényt, az azonos lesz a kormány álláspontjával, vagy arra hivatkoznak majd, a törvény azért lett olyan, amilyen, hogy könnyebben lehessen módosítani?
Majd fellépett az államtitkár, és kifejtette, az új szabályozás szerint azért lehet oly könnyen elküldeni valakit a munkahelyéről (ő ezt rugalmasságnak minősítette), hogy a hatszázezer munkanélküli hamarabb munkát kaphasson, visszatérhessen a munkaerőpiacra. Ez nagyon szép, tiszteletre méltó hozzáállás, de valaki szólhatna az államtitkár úrnak, azzal, hogy valakit kirúgnak a munkahelyéről, s a helyére felvesznek egy munkanélkülit, nem csökken a munkanélküliség. (Igaz, nem is növekszik, de ez nem vigasztal senkit.) Ugyanis, akit kirúgnak, az munkanélküli lesz, hiába vesznek fel helyette mást, az egyenleg ugyanaz marad. Hozzátéve, a munkanélküliség elleni küzdelemnek ez is egy – nem is olyan szokatlan – módja. Mert ha egy munkahelyen egy éven belül hárman is dolgoznak, az az év végén három munkahelynek minősül. A statisztikában. Persze annak is csak egy speciális fajtájában. Az ilyen módon kimutatott „ragyogó” eredmények tönkretették már néhányszor az országot. Legutóbb 2002 és 2010 között. Reméljük, ez sem azonos a kormány álláspontjával, s nem hajt efféle dicsőségre.
A régi munka törvénykönyve hibáit, hiányosságait, gyengéit lehetett a negyvenévnyi kommunista diktatúrával, a rendszerváltás elégtelenségeivel, a nyolcéves baloldali kormányzás rombolásával magyarázni, de az új tervezet gyatraságait mégsem lehet Gyurcsányék alkalmatlanságára vagy Bajnai ármánykodására fogni. Tévedtünk, mégiscsak lehet. Kiderült, hogy a tervezet kidolgozásában részt vett egy olyan jogász is, aki tíz éve már a Tescót látja el munkajogi tanácsokkal. Hová lett a polgári éberség? Hogy került a tervezetet alkotó csapatba a Tesco jogásza? Nem tudták, ki ő valójában? Vagy álcázta, és a CBA jogászának adta ki magát? Tán még a fizimiskáját is elmaszkírozta, és hamis papírokkal is rendelkezett? Ám amikor előállt azzal az ötlettel, hogy szüntessék meg a védett kor intézményét, mindenképpen le kellett volna buknia, függetlenül attól, hogy kinek adta ki magát, és mit hittek róla. Vagy mégis, pontosan tudták, hogy ki ő? Akkor azt is tudhatták, mit várhatnak tőle. Akkor nem az ő hatására lett ilyen a tervezet, hanem eleve ilyennek szánták. S ezen az sem segít sokat, hogy csak konzultációs anyag, a végső szöveg csak most alakul, ami nem jó, azt korrigálni fogják. Csak azt árulná el valaki, amiről tudták, hogy rossz, eleve kizárt, miként kerülhetett bele a nyilvánosság elé tárt szövegbe?
A fideszesek ne tudnák, hogy a miniszterelnököt, a kormányt, a kormánypártokat nem a véghez vitt tetteik miatt szokták a legádázabb dühvel támadni, hanem a valós, többnyire csak vélt, rájuk fogott szándékaikért, elképzeléseikért, ábrándozásaikért. (El akarják venni a nyugdíjakat, tizennegyedik havi nyugdíjat ígértek, el akarnak némítani minden kritikus hangot, s a többi rendszeresen visszatérő ostoba vagy aljas rágalom.)
Mindegy, mi lesz a munka törvénykönyvének végleges szövege, azokat a vádakat, hogy meg akarta könnyíteni a betegek, a kismamák, a kisgyermekesek kirúgását, meg akarta szüntetni a nyugdíj előtt állók védettségét, a Fidesz már nem tudja lemosni magáról.