Mi tagadás, csalódtam az idei Mesterségek ünnepében. Az idén jubiláló, huszonöt éves rendezvény szinte mindegyikén ott voltam, egészen a kezdetektől. Vannak a családban kézműves- mesterek, így aztán nemcsak nyomon követtem, hanem egyenesen a bőrömön éreztem az elmúlt negyedszázadot: a hagyományos technikák modernizálási kísérleteit, az autentikus motívumok reneszánszát, a népi mesterségek jövőt kereső csapásvonalait, a zsákutcákat és a lehetséges túlélési, fennmaradási kompromisszumokat. Nem vitatom, nehéz helyzetben vannak azok a mesterek, akik valóban a hagyományt éltetik, elhivatottságból, és nem a könnyű gazdagság reményében dolgoznak. Az utóbbi egyébként is elérhetetlen álom: a költséghatékony tömegtermelés, a fogyasztói társadalom mindent átszövő hálójában az egyetlen fegyver az igényesség és az egyediség, ez azonban egyre kevesebbek számára megfizethető. Mégis ez az, ami fenntarthatja a hagyományt, és éppen ez az egyediség és kreativitás az, ami évről évre látványosan csökken az egyre nagyobb körítéssel beharangozott tárgyalkotó seregszemlén.
Idén nemcsak csökkent, hanem kis túlzással szinte el is tűnt. Nagyítóval kellett keresni a valóban hagyományt éltető fazekasmestereket, helyettük a multikulti etnostílusát középszerűen űző, egy-két sablonos motívumra, jellemzően a spirálra vagy éppen a lila provance-i levendulára, esetleg az IKEA-s formakincsben is fellelhető, semmiképpen nem magyaros hatású tulipánra épülő egyenkészletek sorakoztak megyétől, alkotótól függetlenül egymás mellett. Idén a viseletet ünnepeltük, de valódi viselet csak mutatóban volt, a kínálat nagyobb része a hippiszerű, buggyos, tarka-barka ruhákban és a hagyományos magyar viselettől távol álló, jellegtelen fűzős kislányruhákban merült ki. Voltak ugyan olyan nagy cégek is, mint az Igéző, amelyik tényleg a magyar formakincsből indul ki, ahogy néhány csipkekészítő, horgoló nénit is találhattunk, de sajnos az összbenyomás arányain ez nem sokat változtatott.
Mindig elmondják, hogy a Mesterségek ünnepe azért más, mint a többi vásár, mert ide csak zsűrizett termék kerülhet, s olyan mesterek kapnak lehetőséget, akiknek a munkáját a szervező Népművészeti Egyesületek Szövetségének tagszervezete ismeri és ajánlja. Ehhez képest a Nők Lapja standja még elfogadható szponzorként, de az ószeres a felhúzható retró alumínium autóival, a fröccsöntött kínai műanyag játékaival már nehezen sorolható bárhová. Hozzá képest a szappanárus portékája legalább kézzel készült. Persze, sok játéknál is felmerült a gyanú, hogy esetleg nem az árus keze munkáját dicséri, hiszen kínai boltok polcain is köszönt már ránk hasonló. Ráadásul sok bevált és keresett árus idén olcsóbb, cserébe kevésbé alapos és szép munkával érkezett.
Sokan panaszkodtak, hogy kevés a vásárló, aki viszont értéket készít, annál már az első napokban elkapkodták az áru javát, és ez is ékes bizonyítéka annak, hogy nem érdemes a minőséget mennyiségre váltani. Ilyen volt „halacskás bicskás” Tarjányi József késesstandja, ahol nézelődni is nehéz volt az óriási tömegtől, akik nagyobb része évek óta visszajáró törzsvásárló. Páll Ágoston neves korondi fazekasmester – aki idén vehette át az UNICEF szellemi örökség díját – egy olyan beugróban kapott helyet, ahol alig lehetett megtalálni, mégis keresett volt. „Színtelen lett” – fogalmaz a vásárt végigjárva, s megjegyzi, a fazekasokkal beszélgetve azt hallja, a hagyományosat, az igazit nem lehet eladni. Erre persze rácáfol az ő esete is, akinél sorba álltak magyarok és külföldiek. – Sokaknak nincs elég pénzük, de megállnak, és nézik. Hosszan nézik, dicsérik. Nekem ez is hatalmas boldogság – teszi hozzá.
A Mesterségek ünnepe már nem annyira különleges alkalom, hiszen gombamód szaporodnak a kézművesvásárok, szinte minden hétvégére jut egy kisebb-nagyobb hasonló rendezvény. Ez persze inspirálhatná is a nagy országos találkozót, bár lehetséges, hogy huszonöt év után elkerülhetetlen a hullámvölgy. A nehézségek ellenére azért jó lenne, ha a gazdasági nem idézné szükségszerűen elő az alkotói válságot is.
origo.hu
Orbán Viktor: Kedden elhagyja az árhullám Magyarországot
