Hazánk fiai manapság úgy gondolnak a svájci frankra, mint a korai középkorban a magyarok nyilaira Európa nyugati felén. Ha a szót hallják, kiszárad a torkuk, tenyerük izzadni kezd, gyomruk görcsbe rándul. Hírek szerint a Svájcon kívül az EU országaiban kihelyezett svájcifrank-hitelek mintegy tíz százalékával hazánk fiai tartoznak. Tartoznak vállalkozók, háztartások. Tartoznak lakásépítési és -vásárlási hitel miatt, géplízing-, gépkocsilízing- és forgóeszközhitel miatt. A vállalkozások szinte mindegyike teljes vagyonnal felel, mert egyéni vállalkozók, bt.-sek. Ha a kb. hatezermilliárd forintnyi svájci frankban jegyzett adósságot tízmilliónyi tartozásátlaggal vesszük figyelembe, és az érintett családokat 3,2 fő átlaggal, akkor végveszélyben van hatszázezer család, durván a hazánkban élő népesség húsz százaléka. Ez a réteg (az egyre szűkülő teherbíró képességű középosztály) könnyen annak a hárommilliónak a sorsára juthat, akiket a roncstársadalom jelzővel illethetünk. Néhány balti országtól eltekintve a háztartások és a hazai vállalkozások által felvett hitelekből nálunk a legnagyobb a svájci deviza részaránya. A baltiak közül is Észtország az eurózóna tagja lett, így kieshet a rettegők közül. Szlovákiában, Szlovéniában és Csehországban a svájcifrank-hitelesek részaránya elhanyagolható. Ez elgondolkodtató. Aligha hisszük, hogy a pénzügyi bölcsesség szláv genetikai adottság lenne, mint ahogy azt sem, hogy a balgaság bevésődött a magyar génekbe.
Mi tehát a választóvonal azon országok között, ahol a svájci frank eluralkodott, és azok között, ahol szerepe marginális?
A válasz egyértelmű. Ott, ahol a kamatszint magas, főként az inflációs szint felett kellett sokat fizetni a hitelfelvevőnek, ha hazai pénzt kölcsönöz, ott sok a svájcifrank-hitel, ott, ahol a kamatszint alacsony, és alig kell az infláció feletti kamatlábakat fizetni, ott kevés a svájcifrank-hitel. A szlovénok és a szlovákok éppen ezen tényeknél fogva léphettek még a nagy pénzügyi válságot megelőzően az eurózónába. Csehország, ahol az irányzékadó szerepben két évtizede Klaus államelnök van, legyen bármi is a pozíciója, pénzügyminiszter, miniszterelnök vagy éppen államfő, nem rajong az unióért, de szárazon tartja a puskaport, azaz kézben a cseh koronát. 1990 óta ez a pénznem szinte nem inflálódott. Jegybankelnök jött és ment, de Klaus maradt. A rendszerváltáskor egy cseh korona két forint 40 fillért, ma pedig 11 forintot ér. A kamatszint ma is barátságos, az euróhoz közel álló. A cseheknek nem került a kalendáriumába dátum, amikor az euróövezethez csatlakoznának. A svájcifrank-alapú hitelek ott harapóztak el, ahol a jegybankok a saját polgáraik ellen dolgoznak, ahol a kamatok jócskán az inflációs szint felett vannak.
Ez hazánkra nézve húsz éve kiemelten igaz. Ezzel a kamatpolitikával ugyanis kiszorította a jegybank a saját országa polgárait a lehetőségből, hogy a saját pénzben adósodjon el. Nem véletlen, hogy mindenki igyekezett olcsóbb pénznemeket keresni. Erre a gazdasági szabadság lehetőséget ad. A devizakódexet 1995-ben eltörölték. Élt 64 évet és kötötte gúzsba az országot. Ám a korlátlan devizaszabadság sem hozott mindenkinek Kánaánt. A hazánkban dolgozó exportmultiknak igen. Ők bevételként devizákhoz jutnak. Használják is az olcsó devizahiteleket (euró, svájci frank). Nem kell félniük az árfolyamkockázattól. Amit a finanszírozási oldalon nyernek, azt meg is védik azzal, hogy megszerzik az exporttal a devizát, amiből visszafizetik a hitelt. Nem így a hazai vállalkozók és a háztartások. Ők forintban üzletelnek, kiadásaik és bevételeik is ebben vannak. Senki sem mondta nekik, hogy az árfolyamok ellenük dolgozhatnak. Ellenkezőleg! A reklámok azt sugallták, hogy jól járnak, mert „olcsó a kamat”. A cigarettára újabban legalább rá van írva, hogy halált okozhat. A hitelszerződésben még apró betűvel sem szerepelt, hogy vigyázz, mert nagyon rosszul is járhatsz! A közönséget a jegybank beterelte a kereskedelmi bankok utcájába, azok meg reklámokkal hitegették.
Mi más lenne ez, mind tudatos megtévesztés éppen azok részéről, akik a pénzügyi tudás felkent papjai? A kormányok meg 2002 után tátott szájjal nézték mindezt. Nem hozattak törvényt ez ellen. Nem volt vita a jegybankkal, nem adóztatták a kereskedelmi bankokat extrahasznuk után. Még a rendes után sem. A kifosztásra használták a felkent pénzügyi guruk a szaktudásukat, a kormány meg félrenézett közben. Az meg egyenesen arcpirító, hogy az ügyfél svájci frankot soha nem is látott. Neki már forintban utalták a hitel összegét, persze a legrosszabb árfolyamon, majd fizetnie kellett a drágább svájci frankot. Ha akart, sem tehette volna svájci frankban. Ekkor esetleg menekülhetett volna az árfolyamromlástól, nem került volna csapdába. De a cél nem ez volt, hanem az ügyfél jogszerű megkopasztása.
Szóval hagyjuk a szegény alpesieket és az ő frankjukat. Nekik is van most bajuk emiatt. Nem a svájci frank és a svájciak a mi ellenségünk, hanem felebarátaink, akik ezt a trükksorozatot előadták, és akik ezekhez a jogszerűséget szolgáltatták.
Ki és kik a felelősök? Hazánkban húsz éve senki. Ez egy következmények nélküli ország. A valódi felelősök azért sipákolhatnak most a jogállam után, mert ők írták a jogszabályokat is. Ezek tették lehetővé a legtöbb disznóságot, a privatizációs rablástól a svájci frankos kifosztásig. Legtöbb esetben maga a törvény adott nekik menlevelet. De nem mindig, mert nagyon elpofátlanodtak, és még a maguknak írt törvényeket sem mindig tartották tiszteletben. Európában nem szokás a visszamenőleges törvénykezés, mondják, mert az politikai üldözés. Az Alkotmánybíróság azonban visszamenőleg is megsemmisíthetne törvényeket, hiszen ez a dolga, hogy állandóan vizsgálja őket, és nem csak felszólításra. Azokat, amelyek alapvető jogelveket sértenek. Aligha hiszem, hogy alkotmányosan ki lehet fosztani kétmillió embert, akik olyan szerződést kötöttek, ahol a jogosult (a bank) mondja meg, és mindig ő, hogy éppen most mennyi a tartozás. Azt sem hiszem, hogy a jogosultnak nem kell megkapnia portékáiért a piacon elérhető árat. Ilyen eset volt számtalan a privatizációban. Ezért kerülték az értékesítésekkor a piaci megméretést, a tőzsdét. Ott esetleg más is győzhetett volna, mint a haver. A vállalt kötelezettségeket is be kell tartani a környezetvédelemben, foglalkoztatásban. Ha a visszamenőleges törvényeknek kevés az esélye (kivéve, ha a törvény alkotmányellenes), több lesz új törvények meghozatalának.
Védjük meg azokat, akiket hazai segítséggel ki akarnak fosztani! Terjesszük ki a csődvédelmet a családokra és a magánszemélyekre! A csődhelyzetet a bíróság állapítaná meg. Hagyná élni a családokat. A baj visszakerülne oda, ahonnét jött: a bankokhoz. Jaj, kivonulnak, csapják össze a tenyerüket azok, akik eddig belőlük tollasodtak. Menjenek, majd jönnek mások, akik tisztességesen tudnak üzletelni. Nincs légüres tér.
Végül a felelősség kérdése, a mai helyzet kialakulása miatt. A fő felelősség a 2002–2010 közötti kormányokat és azok miniszterelnökeit terheli. Kormányfőként nem lehet mentség az ostobaság. Egy kormányfőnek a jó tanácsokra kell hallgatnia. Ha a rosszakra és a polgárokra ártalmasakra hallgat, felmerül a gyanú, hogy ő és kormánya is érdekelt a disznóságokban. 2002 és 2010 között ilyen esetek is tetten érhetők. A fő tanácsok a jegybankból jöhettek, ha jöttek, de lehet, hogy csak cinkos összekacsintások voltak, kádárista hagyományok szerint.
A teljes feltárást és így a büntető és polgári törvénykönyvi tényállási helyek azonosítását nehezíti, hogy a monetáris politika ma is tabu. Végső soron azonban azért is a kormány felel. Ha nem tetszett neki, miért nem kezdeményezett törvénymódosítást? Kezdeményezett ugyan, de csak azért, hogy nagyobb legyen a befolyása. Gyurcsány telerakta embereivel a monetáris tanácsot. Kívánom, hogy ne járjunk úgy, mint a hajdani prímás az ötvenes években a pártfelvételin. Tőle azt kérdezték, hogy játszott-e a nyilasoknak, amit ő töredelmesen bevallott. Nem is vették fel. Ha letagadja, biztos felveszik, mert cinkos lesz. Felesége korholására, hogy miért tette, csak azt tudta kinyögni, hogy nem tehetett mást, mert a bizottságban mind ott ültek azok, akiknek hajdanán a fülébe húzta.
Nehéz lesz azokkal feltárni, akik a bajokat előidézték, és ma is pénzügyi orákulumnak számítanak.
A szerző közgazdász
origo.hu
Magyar Péternek és az RTL-nek már nem fontos az árvíz
