A ló(darázs) túloldalán

Ez nem is zümmög, inkább brummog, gondoltam magamban, amikor kikászálódtam a fotelból, hogy bosszúsan konstatáljam: valóban egy lódarázs szállt be a szobába. Forró nyári este, tárva-nyitva az ablakok, lehettem volna elővigyázatosabb. A kertben korábban is sok fajtársával találkoztam, nyilván van egy fészek valahol a közelben.
Gyerekszoba ajtaját becsukni, harsogtam a feleségemnek, és hangom egy pillanat alatt olyan lett, mint egy frontra dobott katonatiszté. Poharat! Törülközőt! A papucsomat! – soroltam további utasításaimat, és nejem jó bajtársként engedelmeskedett. Én közben folyamatosan szemmel tartottam ellenfelemet, amely olyan idegesítően kóválygott a szobában, ahogy csak darazsak képesek: kontrollálatlanul és kiszámíthatatlanul, ütődve falnak, üvegnek, plafonnak.
De hiába volt határozott a hangom, tudtam, hogy itt nemsokára egyenlőtlen harc kezdődik. Egyenlőtlen, mert én mindvégig rettegni fogok, míg Isten e latinul Vespa crabrónak nevezett teremtménye higgadtan mér be két óriás szemével, hogy amikor úgy érzi, eljött a pillanat, a torkomnak ugorjon.
Nem volt vesztegetni való időm. Először a törülközővel próbáltam az ablak felé terelgetni a betolakodót, de míg az efféle állatok a résnyire nyitott nyílászárón is megtalálják a bejutás lehetőségét, ellenkező irányba még két sarkig tárt dupla ablakon sem képesek meglelni a kiutat. Az elfogós módszert sem vethettem be: az egyre idegesebben röpködő rovar egy pillanatra sem ült le sem a falra, sem a földre, hogy ráboríthattam volna a poharat.
Hiába, meg kell ölnöm, gondoltam jó tíz perc fogócska után. Nem szívesen pusztítok el élőlényt, de itt nem láttam más megoldást. Egy kicsit még folytattuk a kergetőzést, és egy idő után sikerült lesújtanom rá a kezemben tartott törülközővel. Igaz, ettől nem vártam sokat: élénken élt még emlékezetemben négy évvel korábbi kalandom egy lódarázzsal előző lakásunk szűk, ablak nélküli fürdőszobájában. Ott még idegbénulást és – elméletileg – gyors halált okozó mérget is bevetettem, de míg én határozottan éreztem némi szédelgést a fél flakon állatra ürítése után, ő épp csak megtántorodott. Ekkor vágtam rá egyet törülközőmmel, s alighanem jóleshetett neki a józanító pofon, mert ugyanolyan vidáman döngött tovább, mint előtte.
De ahogy a végén akkor is a darázs húzta a rövidebbet (elhúzódó harcunknak egy kemény talpú papuccsal vetettem véget, házi lábbelim ezért képezte most is arzenálom részét), ezúttal sem lehetett másképp. Pláne, hogy Európában olyan böszmeséget még lódarázs nem csinált, mint ez: fogta magát, és beült az egyik hanyagul a falra erősített falikar mögé. A küzdelmünket végigkísérő feleségem már nyújtotta is a partvisnyelet. Egyre gondoltunk: ha a nyél végét rászorítom a falikar lapjára, amely mögött a darázs kuksol, és a falnak nyomom, kipréselhetem belőle a szuszt. Így is lett, estém megkeserítőjének teste nemsokára élettelenül zubogott le a vécén.
Senki se higgye, hogy büszke vagyok a gyilkosságra, de valamelyest megnyugtatott, amikor két nappal később olvastam a Pilisi Parkerdő Zrt. közleményét, mely szerint a szokatlan hőség hatására a főváros környéki erdőkben nagyon elszaporodtak a lódarazsak. Az Index hírportál másnap cikket szentelt a légi veszélynek, amelyben egy szakértő azt állította, hogy a lódarázsnak akár tíz-húsz csípése is halált okozhat – allergiásoknál pedig egyetlen döfés is elég.
Közben azért én is nyomoztam, és az interneten elérhető szakirodalmat bújva érdekes dolgot fedeztem fel: míg a magyar oldalak gyakran különösen kegyetlen, az öléstől sem visszariadó állatnak állítják be Európa legnagyobb darázsfajtáját, az angolszász és germán site-okon jóval elnézőbbek vele szemben. Tény, hogy csípése roppant fájdalmas, és mivel nagy duzzanatot okoz, nyakon, szájüregben és egyéb helyeken könnyen fulladást okozhat, ám, állítják a téma szakértői a kontinens nyugati felén, az csupán mese, hogy három csípése embert, hét pedig lovat is leterít. Ehhez, írják, legalább ötszáz vagy ezer csípés kell.
Laikusként így nagyon nehéz. Kinek higgyek? Állatbarátként szimpatikusabbnak tűnt a nyugati verzió, és az, amit a Pilisi Parkerdő közleménye is sugallt: a lódarazsak elszaporodása az év ezen szakában természetes jelenség, ezért inkább kerüljük el őket, fészküket ne bántsuk (ez nem is tanácsos, mert ha valamire, hajlékukra tényleg nagyon háklisak), ősz végén úgyis befejezik a röpködést.
Ám ekkor rátaláltam a német Dieter Kosmeier oldalára. Merkel országában – hasonlóan Ausztria egyes tartományaihoz – a lódarázs védett állat, aki kezet emel rá vagy lakhelyére, akár ötvenezer eurót is fizethet. Ám Herr Kosmeiernek ez nem elég: egyébként félelmetesen informatív oldalán olyan vehemenciával kel a fullánkosok védelmére, hogy az embernek néha az az érzése, szívesebben töltené napjait egy akkurátusan felépített darázsfészekben, mint honfitársai között.
De a kegyelemdöfés még hátravolt. A Vespa-crabro.de közöl egy fényképet, amelyen egy joviális bajor öregúr üldögél tüchtig módon berendezett budijában. Épp nyakmagasságban a fejénél valamivel nagyobb darázsfészek tapad a falra, körötte a röpködő lakók. Szép dolog az állatvédelem, gondoltam, miközben alig hittem a szememnek, de azért nem kellene átesni a ló túloldalára.