A „legnagyobb magyar” születésének 220. évfordulójára emlékezünk szeptember 21-én. Vele kapcsolatban nehéz újdonságról, ismeretlen tárgyi emlékekről beszámolni, a Soproni Múzeum azonban őriz egy fényképet, amely megdobogtatja a szívünket, mert Széchenyi Istvánnak a nagyközönség számára ismeretlen íróasztalával szembesülünk. A múzeumnak köszönhetően most először publikálhatjuk a felvételt.
Széchenyinek jó néhány íróasztala volt, lévén, hogy maga is író ember, kiváló művek szerzője, és nagy levelezőként tarthatjuk számon. Az írás a kezdetek kezdetétől egyik kedvenc tevékenysége volt, és azzá vált később Döblingben is. „…hű tisztemben én is íróasztalomnál megint” – olvassuk az Eszmetöredékekben. Az írás tehát hozzátartozott a napi életformájához, akár Pesten vagy Cenken élt, akár Pozsonyban vagy Döblingben. Nyilvánvaló az is, hogy az íróasztalok hozzátartoztak lakása berendezéseihez, sőt központi helyet töltöttek be.
Más kérdés, hogy napjainkig csupán két íróasztalt ismerhettünk, amely Széchenyihez kötődik: az egyik – miniszteri íróasztala – látható is a nagycenki kastélymúzeumban, a másikat azonban csak fénykép őrzi. A nagycenki dolgozószoba bútorzata – a Magyar Tudományos Akadémia letétje – egy hatalmas íróasztalból, kanapéból, székekből és egy mosdóból áll. Ismeretes, hogy a gróf házassága után – népes családjával – Ullmann Móric pesti bankár új házának második emeletére költözött. A ház a dunai rakparton, az épülő híddal szemben állt, és a gróf dolgozószobájából a pesti hídfő építkezésére látott. Ebben a házban rendezte be 1848-ban a Közlekedési és Közmunkaügyi Minisztérium hivatalát. A nagycenki múzeum dolgozószobájának bútorai innen származnak.
A minisztériumi íróasztal monstrum benyomását kelti. Yehudi Menuhin világhírű hegedűművész és karmester Az ember zenéje című könyvében a hangszerekről szólva elefántnak titulálja a zongorát, és a hegedű mellett tör lándzsát. Ugyanilyen elefántnak érezzük a miniszteri íróasztalt is egy barokk vagy egy rokokó társa mellett. De nem ez a lényeg, hanem a képzelet játéka, amely különböző tárgyakat és irományokat varázsol a zöld posztóra, illetve a rekeszekbe és a fiókokba.
Sajnos csak fénykép őrzi azt az íróasztalt, amely a gróf döblingi lakosztályában volt látható. Csorba László történész szíves közléséből tudjuk, hogy Széchenyi halála után egy héttel körbefotózták a lakosztályt, de az eredeti képek nincsenek meg, és a sokszorosított felvételek az újságok retusált anyagai. Nota bene: elég jó minőségűek. A nagyobb bánat azonban az, hogy a „döblingi remete” bútorait nem őrizték meg, ezért kizárólag a fényképek tanúskodnak a szanatóriumban eltöltött évekről.
Kecskeméthy Aurél ezzel kapcsolatban jegyzi meg 1866-ban megjelent Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála című könyvében, hogy „Széchenyi számára öt szobáinak fényképei ezer példányokban forognak azóta közkézen, s mindenki képezhet magának azokról körülbelüli fogalmat”. Falk Miksa írja ugyanebben az évben és ugyanezzel a címmel megjelent kötetében: „Bútorai is mind az ő utasítása szerint készültek, alakjuk sokféleképpen elütött a közönségesektől, ám nagyon praktikusak valának s különösen kényelmes fogókkal ellátva.” Az íróasztal is egyedi. Már nem az a monstrum, mint a miniszteri író-telepvény volt – így hívja a gróf 1836 áprilisában a Társalkodóban megjelent írásában az íróasztalt –, hanem valóban egyéni elképzelés szerint készülhetett. Világosan kivehető rajta a sokat emlegetett sakktábla a figurákkal – utolsó éveiben gyakori időtöltése volt a sakkozás. Tudjuk, hogy Döblingben is grafomán volt, „végtelenül sokat írt; csak akkor érezte magát jól, ha kora reggeltől körülbelül tíz óráig írhatott”. Oplatka András Széchenyiről írott könyvében idézi Rudolf Gussmann fiatal bécsi orvost, aki szerint „a gróf a napot pongyolában íróasztalánál írással és olvasással kezdte”.
S most szóljunk egy eleddig ismeretlen bútordarabról! A Soproni Múzeum fényképe ugyanis Széchenyi „harmadik” íróasztaláról igazi szenzáció! A felvételt az 1930-as években vélhetően Storno Miksa (1887–1978) építési vállalkozó készítette. A bizonyíték, hogy valóban a gróf íróasztaláról van szó, a Századok című folyóiratban keresendő. Szádeczky-Kardoss Lajos (1859–1935) neves történész, egyetemi tanár, aki tudós társasággal kereste fel a kastélyt és környékét, többek között így örökítette meg a Századok 1883-ban megjelent számában akkori élményét:
„Nagy-Czenkről a szomszédos kis Kis-Czenkre mentünk át, hogy megtekintsük a gyönyörű kastélyt, amelyet oly nagy gonddal s annyi költséggel restauráltatott egykori nagynevű tulajdonosa. Kegyelettel néztük a gyönyörű termeket, a kis szöglet szobát, a nagy reformátor kedvencz dolgozó szobáját (most is ott áll, úgy, a mint az ő idejéből ott maradt, egy hajó tervezete s a lánczhíd két oroszlánjának miniature mása), megnéztük a nemes ízléssel berendezett gazdag könyvtárat s lakosztálya többi termeit.”
A kastély ura ebben az időben a gróf nagyobbik fia, a megözvegyült Béla. Széchenyi István felesége, Crescence grófnő is már nyolc éve halott.
A könnyed és célszerű, gyönyörű barokk íróasztal vonzza a tekintetet. Az asztallapon egy imakönyv, a szeretett asszony, Crescence portréja keretben, középen kék mappa, amelyet a Soproni Múzeum őriz, lúdtollak, egy nagyobb tégely közepén tintatartó, csengő (nehezéknek?), tálkák és rózsafüzér (?), pecsétnyomó (?), asztali kefe – nagyjából ezek a tárgyak ismerhetők fel. A fiókok és a polcok fölött tán egy Merkúr-szobor látható, középütt keretben egy angyal gyermekkel és az íróasztal két szélén a Szádeczky-Kardoss Lajos által megénekelt két fekvő oroszlán, valamint az íróasztal mögötti üvegvitrinben egy hajó makettje. Szemközt a falon Széchenyi István képmása.
Vélhetően Széchenyi Béla keze is benne lehet a tárgyak elrendezésében, vagy még inkább – hiszen a felvétel az 1930-as években készülhetett – a leszármazottak, Andor Pál (Széchenyi István testvére, Pál ágán) vagy Márton gróf (a másik testvér, Lajos ágán), a kastély utolsó urai őrizték meg a relikviákat ebben az állapotban. De hogy a „legnagyobb magyar” tárgyai kerültek az íróasztalra, az valószínű. Nagycenk jelenlegi plébánosa, Szabolcs atya tudni véli, hogy Széchenyi István íróasztalán az a kisméretű, aranyozott képkeretbe foglalt Madonna-kép állott, amely most üvegvitrinbe zárva a templomban látható. A gróf az édesanyjától kapta ajándékba. Pietro Perugino festette tanulmányfejként a firenzei Pitti-képtárban lévő Sírba tétel című képéhez.
Az íróasztal mellett, a fal közelében egy imazsámolyt is megörökített a fotó, amelyet a szójárás szerint gyaníthatóan a nevezetes döblingi „Sorgenstuhlból”, a „gondok karosszékéből” készítettek. Abból a magas támlájú, füles karosszékből, amelyben a gróf öngyilkos lett. S ha valóban így történt, alighanem a legszűkebb család dönthetett így. Az imazsámoly megrázó dokumentuma Széchenyi életének és halálának. Imába foglalt emlékezet. Megerősíteni látszik a fentieket, hogy a Sorgenstuhl sincs már meg. A másolata volt látható a Nemzeti Múzeum legutóbbi Széchenyi-kiállításán is. Ami viszont figyelmet érdemel: a fénykép tanúsága szerint összefüggés lehet az imazsámoly és a fölötte függő kép között. A kettős kereszt utal erre. Sajnos azonban a nagyítás sem teszi lehetővé, hogy kiderítsük, mit ábrázol a kép.
Hogy mi lett ezzel a „harmadik” íróasztallal? Nem tudjuk. Pusztán a fénykép őrzi az utókornak. A Széchenyi leszármazottak a háború kitörésekor elhagyták a kastélyt. 1944. december 6-án angolszász gépek bombázták az épületet, de nem kapott találatot. A becsapódások főleg a parkot érték. Az őrszemélyzet kilenc katonája azonban áldozatul esett a bombázásnak. Az orosz bevonuláskor a „felszabadítók” költöztek be a kastélyba, akik tönkretettek mindent, amit csak tudtak. A visszaemlékezők szerint az ebédlőbútorokat, a kanapét a fotelekkel együtt felkötötték a tankokra, és úgy vitték el a fertőbozi úgynevezett kitérőbe, ahol a javítóműhelyük volt. A porcelántörmelékek kupacokban hevertek a kastély körül, ugyanígy a kidobált könyvek. A megmaradt köteteket talicskával vitték be később a közeli plébániára. Darabokra szedték a kastélykápolna orgonáját, úgyhogy kis túlzással minden cenki gyerek az orgonasípokat fújdogálta. Valószínű, hogy a pompás íróasztal is ebek harmincadjára került. Vagy – bár erre nem sok a remény – valakik őrzik. Tudniillik amit az oroszok nem tettek tönkre, vagy otthagytak a kastélyban, azt a környék lakosai hordták szét nagy ügybuzgalommal – az utolsó darabig. Más kérdés, hogy a kastély helyreállításakor néhány „megőrzött” tárgyat visszaadtak.
Ez hát, ami elmondható Széchenyi István íróasztalairól. Az ismertekről s most egy ismeretlenről. Az olvasó számára pedig nem marad más, mint hogy tovább szője a barokk író-telepvény történetét és legendáját.
origo.hu
Menczer Tamás: Manfred Weber egy feljelentőbajnok! - videó
