Dolgozz, vakond!

Aki vidéken él vagy ismeri a falusi életet, de csak egy kis kertje is van, biztosan tudja, mi az a vakondtúrás. Nincs is értelme e szó egyes számú alakjának, ahol vakondtúrás van, ott annyi van belőle, mint csillag az égen, ahogy mondani szokás. A gondozott gyepet tönkretevő, virágos- és veteményeskertekből gyalogsági futóárkot csináló vakondot mégsem ismerik sokan, legtöbben csak könyvben vagy az interneten látták, hogy néz ki ez az apró rágcsáló emlős.
Én láttam: alig nagyobb egy pocoknál, szép ezüstös bundát hord, rózsaszínű lábacskái közül a mellsők ásó-kotró eszközzé módosultak, ezekkel váj alagutakat a kertben, akár százméteres hosszúságban. Éjjel-nappal munkálkodik, gyorsabban, mint a metrófúró szakemberek, és mivel örökké a föld alatt tartózkodik, nem lát, ezért hívják vakondnak. A szemét hályogszerű hártya borítja, így nem megy bele homok – lám, miként gondoskodik a természet minden teremtmény komfortjáról. Vakond anyukája azonban nem szeretnék lenni, a sűrű csuklás miatt.
A vakond a védett hazai fajok közé tartozik, eszmei értéke 2000 forint, az ember mégis bármit elkövetne, csakhogy megszabaduljon tőle. Vízzel kiönteni, mint az ürgét, nem lehet, olyan fifikás bunkerrendszert tervez és készít, hogy előbb jut a gazda koldusbotra a vízszámláktól, mint hogy lássa feltartott kezekkel (pardon, mellső lábakkal) előbújni a kis állatot. Az elkeseredett kertbarátok büdös vegyszereket, petróleumos rongyot dugnak a járatába, villamos készüléket szúrnak, sörös palackokat ásnak be a földbe, az üres üveg a szélfúvástól búgni kezd, de ettől legfeljebb átfúrja magát a szomszédba az imposztor, azután visszafúrja, és mindez kétszeres földmunkával jár. Van egy vakondriasztónak elnevezett növény is, a zöldségeskert mellé szokták helyezni, ám a füves részt nem lehet beülteni vele, mert az akkor már nem fű, hanem vakondűző.
Bizony feladja a leckét a vakond annak, aki az életére tör. Pedig még csak nem is kártékony! Kedvenc eledelén, a földigilisztán kívül elfogyaszt minden növénykártevőt: férget, hernyót, lárvát, csimaszt, pajort, a cserebogár pondróját, lótücsköt. A gyökereket nem bántja, inkább fellazítja köröttük a talajt, a golfpálya-tulajdonosokat és a strandok, sportpályák gondnokait viszont őrületbe kergeti, a szép fekvésű nemesgulácsi focipálya gyepszőnyege például úgy néz ki, mint egy zöld színű, lapos, hétszáz pettyes katicabogár.
Természetes ellensége a vakondnak a kotorékeb. Az egyre inkább hobbiállatként tartott tacskók és foxik kíváncsi kölyökkorukban felturkálják és megmorogják a jó szagú halmokat, behordják a sarat a lábukon a házba, később – mint a fiamék elkényeztetett szálkás szőrű Mamusza – már csak az ember lábánál heverésznek és megugatják a szomszédot. Szeretem az állatokat, nekem csupán azzal okoznak bosszúságot a kis bunkermajszterek, hogy a fűnyíró gépem forgó kése megakad a halmokon és lefullad a motor. Amikor a kertem már a Hold kráteres felszínének pozitív képét idézi, végigjárom és gereblyével elegyengetem a púpokat, este pedig meghallgatom a vendéglőben a cimboráim legújabb vakondellenes ötleteit.
Az ember győzelemre született, több eszének kell lennie, mint egy vakondnak. Kisebb bővítést végeztünk a házon, az építőanyaggal megrakott teherautó alatt megsüllyedt az alig nyolc éve feltöltött, gyepes talaj. A minap nekiláttam feltölteni a mélyedést. Az ám! A gereben helyett lapátot ragadtam és elkezdtem összegyűjteni, oda- hordani a frissen feltúrt, porhanyós barna földet. Pénzért sem kapok jobbat. Dolgozz hát, nyavalyás vakond, kell a gazdának a friss, jól megforgatott, drága föld!