Egy különös kártérítési per a MÁV ellen

A Magyar Nemzet 2011. július 20-i számának 2. oldalán híradás olvasható, hogy az Egyesült Államokban 95 személy pert kezdeményezett a Magyar Államvasutak ellen. Ez a 95 személy – a híradás szerint – a holokauszt áldozatainak izraeli és egyesült államokbeli lakhellyel rendelkező hozzátartozója. A MÁV-ot vádolják, hogy úgy biztosított szerelvényeket a deportáláshoz, hogy tudták, milyen sors vár az utasokra.
Amennyiben a pereskedni szándékozó személyek eddig még nem értesültek volna megtörtént történelmi eseményekről, úgy tájékoztatom őket, hogy Magyarország 1944. március 19-én megszűnt önálló, saját ügyeiben intézkedési lehetőséggel rendelkező állam lenni. Ezen a napon a német hadsereg (Wehrmacht) megszállta, elfoglalta országunkat. Ettől a naptól Németországnak nem nagykövete volt Budapesten, hanem Edmund von Veesenmayer személyében a „Német Birodalom magyarországi teljhatalmú megbízottja” rendelkezett hazánk minden alapvető ügyében. A megszállás napján felsőházi tagokat és országgyűlési képviselőket tartóztatott le a Gestapo, Kállay Miklós miniszterelnök a török követségen kapott menedéket. A várat német katonák szállták meg.
Ebben az évben töltöttem be tizenkilencedik életévemet, láttam Budapesten vonulni a német tankokat, ugyanúgy, mint 1956-ban a szovjetekét. Adolf Eichmann irányításával megindult a Magyarországon élő zsidó vallású állampolgárok deportálása. Igaz, deportálásról szót sem ejtettek: azt állították, hogy a frontszolgálaton levő német katonák civil munkaerejének pótlására szervezik a zsidó családok elszállítását. Ezt a Budapesten működő Zsidó Tanács is megerősítette azzal, hogy sehol se álljanak ellen az utazásnak. Az ország lakosságának, a közvéleménynek fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán léteznek haláltáborok. Nagyon erőltetett és feltételezett elképzelés, hogy a vasutasok között bárki is tudott volna a német irányítású vonatok úti céljáról. Államunk leigázásának nem csak zsidó áldozatai voltak.
Ma már köztudott, hogy még az ország kormányzója sem volt biztonságban, családjával együtt őt is elvitték, és SS-es őrség tartotta fogságban. Ha valaki nem engedelmeskedett, azonnal az életével fizethetett.
Vésztő (Békés megye) vasútállomásán 1944. szeptember 28-án éjjel teljesített szolgálatot a 28 éves vitéz Takács Mihály vasúti állomásfelvigyázó, forgalmi szolgálattevő. Egy német katonavonat indításához kapott utasítást a német alakulat parancsnokától. Az állomáson nem volt mozdony, máshonnan kellett odairányíttatni, de a mozdonyvezető a megérkezés után azonnal elment, mert állítása szerint már 36 órája szolgálatban volt. Ekkor egy német SS őrmester vitéz Takács Mihályt agyonlőtte azon a címen, hogy szabotálja a német katonai szerelvény indítását. Holttestét másnap reggel vasutas társai vitték haza fiatal özvegyének. Két kislány, négy- és kétévesek maradtak utána árván.
A pereskedni szándékozó 95 személy 240 millió dollár anyagi és egymilliárd dollár nem anyagi kártérítést követelne a MÁV-tól. A dollár árfolyama 190 forint körül mozog. A követelni szándékozott összeg a 95 pereskedőre számítva személyenként mintegy két és fél milliárd forintot jelentene.
Vitéz Takács Mihály haláláért senki sem kártalanította családját.
Amikor a nyugati szövetségesek megtudták, hogy mi történik a magyar és a környező országokban Magyarországra menekült zsidó vallású emberekkel, a deportálási célállomásra vezető vasútvonalak bombázását határozták el. Ehhez azonban nem tudtak annyi üzemanyagot tankolni a bombázóikba, hogy a gépek visszatérhessenek Olaszországba. A velük szövetséges Szovjetuniótól kérték, hogy a bombázógépek a bombázás után továbbrepülve a Vörös Hadsereg repülőterein tankolhassanak a visszarepüléshez. Ezt a Szovjetunió visszautasította, így ezzel segítséget nyújtott a németeknek a holokauszt magyarországi végrehajtásában. (Amennyiben a megtörtént tragédia után 67 évvel a borzalmak miatt valakinek kártérítési igénye lenne, azt is meg kellene vizsgálni, hogy a Magyarországtól távol élő emberek egyáltalán érintettek voltak-e ebben a magyar katasztrófában.) A jóvátételért (ebben az esetben) a Wehrmachtot, a Gestapót és az őket a holokauszt végrehajtásában támogató Vörös Hadsereget kellett volna perelni, és nem az önálló cselekvőképességétől megfosztott, megfélemlített alkalmazottakat foglalkoztató Magyar Államvasutakat.
Tudomásom szerint a magyar állam kárpótolta a deportálásból hazatérteket, és eddig senkiben sem merült fel újabb igény. Jó lenne, ha az Egyesült Államok igen szimpatikus magyarországi nagykövete felemelné a szavát a NATO-szövetséges Magyarország mellett: ilyen irreális követelések nem szolgálják az államaink közötti jó viszony elmélyítését.

Cseresnyés Pál
Budapest