Köznapló

Augusztus 27., szombat
Már első naplójegyzetei tanúsítják, Váli Dezső egyéni figurája kívánt lenni a magyar művészetnek. Nem kétséges, sikerült neki. Miként az is, hogy elsőrangú festő legyen. Kiindulhatunk ebből? Hogyne, bár a sallangokról sem kellene megfeledkezni.
A sallangot sokan lényegtelennek gondolják, s ez hiba. Fogathajtóversenyeknek része a mustra, értékelik, mint vannak stafírozva a lovak, és ha jól, azt beszámítják a végeredménybe.
Váli sallangjai számosak. Mármost lehet-e őket díjazni? Erre kéne felelni.
Mint szóltam róla, jó festő, de ez neki mintha kevés volna. Mindenben jó akar lenni. Izgalmas. Eredeti. Naplójában ez áll: „Hazajövet a Lukácsból pontosan száz százalékra teljesítem az életfeladatot. Megyek és eszek. A cél – hazaérni – eddig minden alkalommal sikerült.”
Nyakában zsinegre kötve spirálos füzet, hogy bármikor előkaphassa, ha valami fontos történik. Vele. Kivel mással? Én azonban gyanakszom, meg is mondom, miért.
Váli korrekt, megbízható valaki, erényei között szerepel a pontosság is, amely fölöttébb ritka a művészvilágban. Naplójában viszont hangos, villog és hetykélkedik. Néha úgy ír, mintha tudná, mit tartott Gandhi a polgárjogi harcos legelső feladatának. Hogy válaszokat provokáljon.
Festőnk él-hal a válaszokért. Imádja, ha foglalkoznak vele. Ám, mint aki ismeri az arab mondást – Allah vigyáz a tevédre, de azért kösd ki egy fához –, semmit nem bíz a véletlenre. Magát és piktúráját végképp nem. Kézbe vette píárját, és úgy látta jónak, ha különcként hirdeti magát. Így jobban figyelnek rá.
Váli művészi különcködése abból állt, hogy egy idő után csak a műterméről festett képeket. Civilként jógázott, bringával járta a várost, úszott és úszik ma is a Lukácsban, naplót ír, heroikus munkával internetre vitte egész életművét, és megírta a végrendeletét. Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy rendpárti, és bizonnyal van benne egy adag porosz. Lénye gyakran kockás, s talán nem véletlen, hogy képeinek többsége négyzet formájú.
Ettől függetlenül lehet szeretni, bár ennek néha gáncsot vet kacagtató – nemritkán gyerekes – hiúsága. Hallotta, hogy a Lukácsban kirakták az ismert fürdővendégek nevét és fotóját. Elment, hogy tudja (és tudassa), kiknek a társaságában szerepel. Följegyzett vagy hatvan nevet, s érezni, hogy elégedett.
2008-ban megjelent naplója – Deske.hu cím alatt – azt állítja, hogy amit olvasunk, külföldre írott levelek. Nem azok. Monológok. S ha itt tartunk, kikívánkozik belőlem, hogy Váli C. naplója megnyerőbb volt. Tizenöt éve publikálta, és olvasásakor gyakran éreztem késztetést, hogy aláhúzzak fontosnak tetsző sorokat, vagy észrevételeket írjak a margóra. Friss volt, mondatain egy művész hajnalának harmata csillogott, és kíváncsivá tett. Azt kérdeztem: ki ez a Váli? Ismerni akartam, és nemsokára találkoztunk.
Ebben a 2008-as naplóban túl sok szó esik befutottságról, pénzről meg hódolókról. A nagy orosz basszista, Saljapin okkal írta hajdan önéletrajzában: a sikeres művészek élete addig különbözik, míg be nem érkeznek. Attól fogva kezdenek egyformásodni.
Értsük ezt Váli Dezső esetében úgy, hogy végleg beérkezett?
Igen, így járunk el helyesen.

Augusztus 28., vasárnap
A teáról és a borról lesz szó. Meg arról a csalárdságról, amelyet én művelek velük. Hogy világos legyen, mire gondolok, mostanában azt hallani, hogy valaki vagy teás, vagy boros, tehát színt kéne vallanom, hová tartozom. Ehelyett ide-oda billegek, libikókázom, mint két gyerek. A hasonlat nem tévedés: kettő van belőlem. Egyik a bort szereti, a másik a teát. Holott a kettő nem fér meg egymással, tartották a kínaiak.
De hát az egy más Kína volt.
Mint ahogy az is más volt, ahogy ez a borügy kezdődött. Mi volt annak idején? Édes lőrét kellett a szomjas szovjet torkokba önteni, nekünk meg maradtak a lezüllött típusborok. Feszes sorban álltak a közértek polcain, mint díszszemlén a katonák, legtöbbjében őrjöngött a csersav. Kínjában az ember megitta a szomszéd „tájborát” is: Törtelről hozta demizsonban a személyvonat másodosztályon.
Ekkor derült ki, a borászat tudomány, művészet, de kell hozzá érzemény is, talán egy kis szerelem.
Nos, ami nagyot változott az országban 1990 óta, az épp a borászat. Hála a pincékben megbúvó hozzáértésnek, néhány szerelmes belefogott. Nem járja, hogy változatlanul rossz vinkót igyunk, mondták. A két háború között borexportunk harmadik volt Európában a franciáké és a németeké mögött, vissza kellene kapaszkodni. Egy idő után kezdtük észrevenni, hogy már vannak iható borok. (Az oroszok szerepét a multik vették át, de az irány más. Ők nem viszik, hanem hozzák a hitvány spanyol és olasz borokat. Abban bíznak, hogy van olyan magyar, aki issza majd őket. Van.)
S most térjünk át a teára. Mit tesz isten, ebben is az oroszok döntötték el, mi jutott húsz éven át a csészékbe, ám ez esetben előnyünkre. A tőlünk vitt édes borok fejében-e, vagy valami más ok miatt, a boltok kitűnő grúz teákat árultak. Akinek volt némi érzéke, megmaradt a kannája, a csészéi, a szép szűrők, a míves kanalak, s mindaz, ami kell, hogy elmondhassa: teáztam, része lehetett ennek örömében. Bár kellett hozzá még valami. A lélek tiltakozása. Hogy a rendszer kedvéért sem mond le polgári szokásairól.
Igen, ez volt a kulcsszó: polgári szokás.
Korábban írtam arról, igaz, csak érintőlegesen, hogy budai lakásunkkal átellenben, a Lukasich-ház negyedik emeletén hetente összejött néhány hölgy. Haich Erzsébet szellemében jógáztak. Angol, német és olasz könyvekből fordították a hozzáférhetetlen szakirodalmat, kézzel vagy géppel leírták, s továbbadták egymásnak.
Szememben ellenállók voltak. Miért? Mert nem adták fel. Nem, nem a jógáról beszélek. Róluk. Az életükről, amelynek pilléreit erősen őrizték, pedig ablakukon át április negyedikén behallatszott a Vörös Csepel.
Aki adott magára, őrizte a teázás régi módját. Nyilván föltette magának a kérdést: mit ér az élet méltóság nélkül? S mert a válasz az volt: semmit, nem adta be a derekát, s csak azért se ivott garzonteát – citrompótlóval.
Most pedig illesszük össze a kérdés két függetlennek látszó részét – ha összeilleszthetők egyáltalán. Szerintem nagyon is.
Bort, kiváltképp jó bort derűs órákban, ünnepeken, barátok közt iszik az ember. Ilyen alkalmakkor tósztot is szokás mondani, valakire emelik a poharat a társaság tagjai.
Teát, és ez esetben is jó teáról van szó, olyankor főzünk, mikor az óra csendes, amikor sok bennünk a tűnődnivaló. Úgy is mondhatnám, hogy amikor nem tudjuk, sűrűsödnek vagy ritkulni fognak a fellegek a fejünk felett.
Minthogy az elmúlt húsz év alatt – ennyi ideje serkent fel bennünk a vágy a jóra – kapott az ország hideget, meleget, nem mindig tudtunk dönteni: pohárba vagy csészébe kell töltenünk az italt, amely kedvünkkel arányos.
Vagyis nem én libikókázom, hanem a világ, nem én vagyok a csapodár, hanem a kor, és a jobbról, balról ránk villanó szemek.
Nagy kérdés, vajon ezek a szemek a bor vagy a tea tükrében mutatják-e meg lényegüket.
Baj van, ha egyikben sem.

Augusztus 30., kedd
Azt a kérdést tettem fel a múlt héten: miért az írók közül kerül ki anynyi öngyilkos, s miért ragaszkodnak jobban az életükhöz a festők, a muzsikusok meg sok más műfaj jelesei? Egyik oka lehet, és ez egyáltalán nem eretnek gondolat, hogy összevetve munkáikat a szent szövegekkel, az írók nemigen állják ki a próbát. A költők még csak-csak, a világirodalom modern prózája alig. Tömegáru lett, a siker hajszolása trágárrá tette, ráadásul „korszerű”, holott az idő épp ezt a szempontot méltányolja legkevésbé. Igazán nagyot utólag mindig a korszerűekbe harapott.
Szembetűnő, hogy a természet képes segíteni.
Segített Tolsztojon, Hamsunon, Kiplingen, Hessén, Conradon, s bár voltak komoly kríziseik, egyik sem próbálta eldobni magától az életét. Bár a kérdést illetően ez is másodlagos.
A megoldás nyitja a város. A nagyváros. Utána lehet nézni, hány író született a XX. század közepéig metropolisban? Alig páran. Attól fogva viszont a döntő többség ott élt és ott dolgozott, élményei is onnan valók, s ettől bizony elég egyoldalú lett a próza.
(Várom, hogy a horkanósabbja talpra szökkenjen, és bebizonyítsa, hogy a népi-urbánus szellemet próbálom kiengedni a palackból. Sablonagyú hölgyek és urak, tévednek! Másról van szó.)
A nagyváros nyilvánosságot jelentett, a nyilvánosság műfényt, a műfény pedig nem engedte látni a csillagos eget. Áttételes indoklás, de érthető annak, aki érteni akarja. Ugyanez érvényes arra, amin a lábunk tapos. A járdákat aszfalttal borították, talpunk nem érintkezik szervesen a földdel. Kapcsolatunk a világgal művivé semlegesedett.
A minap arról adott hírt a rádió, hogy van már Amerikában olyan iskola, ahol nem tanítanak kézírást. Minek, mikor ott a számítógép. Elég annak a billentyűzetét jól kezelni.
Bárkié az érv, hibás.
Jártam Anglia egyik kisvárosában. Utcáin itt is, ott is remek papírkereskedések. Mindben százféle levélpapír, üdvözlőlap, tollak, tinták, és tudom, láttam: hét-nyolc éves fiúk-lányok a születésnapi parti utáni napon köszönő sorokat írnak, és töltőtollal, mert úgy illik, mert úgy szokás.
Sok más mellett alighanem ez is oka, hogy az angol írókat jó olvasni. Ian McEwant, Julian Barnest, John Bergert, Anthony Burgesst s rajtuk kívül még sokakat.
Mert létfontosságú, hogy közege és olvasója tartsa a lelket az íróban. Nem véletlen, hogy legtöbbje a huszadik században vetett véget életének. Eltűnt a remény, hogy érdemes.
Hogy föltámadhat, arra a Nobel-díjas kínai Gao Xingjian regénye a példa. Ne riasszon vissza senkit, hogy hatszáz oldal. Lélek-hegy a címe, és higgyék el, javít az emberen. Javít, épít, és vágyat támaszt a jobb életre.