A hatvanhat esztendős Robert Bourginak elege lett azokból, akik kéretlenül osztják az igazságot, feddhetetlen módon erkölcstanból leckéztetnek, közben olyan bűncselekményekben vettek részt, amilyenekről ő a Journal du Dimanche francia napilap legutóbbi számában megjelent hosszú cikkben beszámolt. Az ügyvéd nevét nyilván azok ismerik, akik bennfentesek a francia politikában, sohasem vágyott ugyanis a reflektorfényre, inkább a háttérből intézte Franciaország afrikai ügyeit. Azért közel maradt a tűzhöz, jelenleg is az államfő, Nicolas Sarkozy tanácsadója.
Az érezhetően indulatból adott interjú valóságos vádirat a volt elnök, Jacques Chirac és bizalmasa, titkára, majd kormányfője, Dominique de Villepin ellen. Az 1995 és 2005 között eltelt időszakban – Bourgi állítása szerint – vagy húszmillió dollárnyi készpénzt szállított az afrikai államokból az Élysée-palotába. Az afrikai vezetők főként a francia választási kampányok közeledtével mutatták ki ajándékozó hajlamaikat.
Az Élysée-palota magára erőltetett nyugalommal követi az ügyet. Mint Bourgi hangsúlyozta, Sarkozy elnök semmiféleképpen sem érintett, hiszen ő volt az az államfő, aki új alapokra helyezte a francia– afrikai kapcsolatokat. Ebben azonban sokan kételkednek. Michel de Bonnecorse, aki Chirac alatt volt a „Monsieur Afrika”, a Le Monde napilapnak kifejtette, „Sarkozy és csapata ugyanúgy elveszi a részét az afrikai tortából, mint elődeik”. Jean-Francois Probst, aki szintén Chirac alatt volt meghatározó Afrika-politikus, a Parisien lapnak nyilatkozva úgy vélte, hogy semmit sem változott Franciaországnak a fekete földrészen tanúsított magatartása. „Aki ilyet állít, az egyszerűen hazudik, valószínűleg Bourginak is ez élete legnagyobb füllentése. Semmi sem változott meg Sarkozyvel” – fogalmazott.
De miért adakoztak (vagy esetleg még adakoznak ma is) ilyen önzetlenül a volt francia gyarmatok vezetői? Francafrique, ahogy errefelé nevezik francia Afrikát, története és politikája legalább ötvenéves. Az 1960-as években De Gaulle akkori francia vezető belátta, hogy fel kell adni Franciaország gyarmatbirodalmát, de politikai befolyását a fekete kontinensen meg akarta őrizni csakúgy, mint a hozzáférést a stratégiai nyersanyagokhoz. Ezért létrehozott egy, az Élysée-palotában működő Afrika-csoportot, ami névleg a külügyminisztérium alá tartozott, de gyakorlatilag a tábornok közvetlenül irányította. A vezetője az a Jacques Foccart, aki 1997-ben bekövetkezett haláláig rányomta bélyegét a francia Afrika-politikára, s nevéhez fűződik a csapatnak Párizs stílusát jól kifejező jelmondata, miszerint „tartózkodj az árnyékban, így elkerülheted a napszúrást”.
Valódi árnyékemberek végezték a munkájukat az Afrika-sejtben. Afrikai politikusokat repítettek a csúcsra vagy taszítottak a mélybe, diktátorokat támogattak, akár puccsal is hatalomba segítették kiválasztottjukat, ha kellett, bevetették a francia Afrika-hadtestet. Aztán megmutatták az afrikai vezetőknek, hogy miként csapolják meg és térítsék el eredeti céljuktól a segélyalapokat, milyen eszközökkel pénzeljék törvénytelenül pártjaikat. Üzletembereknek álcázott kémek, titkosszolgálatok ügynökei végezték el a piszkos munkát.
Az Elf állami olajtársaság 1965-ben pont azzal a céllal jött létre, hogy Afrika Szahara alatti részén rátegye a kezét az olajvagyonra. Olyan kiterjedt korrupciós rendszert hoztak létre, hogy az egyes helyeken még ma is működik. Loik Le Foch-Prigent, aki 1989–93 között vezette a francia vállalatot, és akit 2003-ban több száz millió euró eltulajdonítása miatt börtönbüntetésre ítéltek, fogságában így foglalta össze tapasztalatait: „Az Elfet létrehozva a gaulle-isták a francia igazságszolgáltatás titkos karhatalmát akarták megteremteni, különösen Afrikában, az olajországokban egyfajta árnyékhírszerzést felállítani. Az Elf a Párizs által létrehozott újgyarmatosító szervezet egy része, és az is maradt, mégpedig azzal a céllal, hogy pár évvel az afrikai függetlenség elnyerése után fenntartsák a saját gazdasági és politikai hatalmukat.”
Azt hihetnénk, hogy jobboldali kormányok két évtizedes hatalomgyakorlása után a szocialisták változtattak ezen a bevett gyakorlaton, de a Mitterrand-korszak még roszszabb volt az előzőeknél. Jean-Christophe-ot, az elnök fiát nevezték ki az Afrika-csoport élére, korrupciós ügyeinek se szeri, se száma, amelyek miatt börtönbüntetést is kapott. Nem hozott változást Eduard Balladur jobboldali kormánya (1993–95) sem, a háttérben a zavaros és piszkos ügyek száma csak szaporodott.
A Bourgi által szállított kis címletű kenőpénzek öt afrikai ország – Gabon, Elefántcsontpart, Burkina Faso, Kongói Köztársaság és Szenegál – vezetőitől származtak. Az ügyvéd – állítása szerint – egyszer négy afrikai dobot vitt az Élysée-be teletömve dollárral. Az öt államfő azért juttatta el adományait a francia államfőhöz, mert jól tudták, ha hatalmon akarnak maradni, akkor pár millió dollárral nem árt keresni a kegyét. Jacques Chirac egyébként, még ha bíróság elé állítanák, akkor sem tudna válaszolni a kérdésekre; orvosilag bizonyított, hogy zavarodott a visszaemlékező képessége. Dominique de Villepinnek viszont nincsenek ilyen jellegű problémái.
Robert Bourgi jól megtanulta Foccart leckéjét, s egyik feltárt afrikai korrupciós ügyben sem került elő a neve. Még tanúként sem hallgatták ki. Talán ezért elégelte meg a háttérszerepet, a leleplező bejelentéseivel ki akart tűnni a szürkék tömegéből. Legalábbis ezt mondják róla azok, akik szerint ez is csak „tizenöt perces ismertség” lesz.
origo.hu
Így ölelget erőszakosan Magyar Péter egy 20 év körüli lányt - videó
