Olvasóinktól

Villányi Ágoston (Budapest): Seszták Ágnesnek az augusztus 24-i számban megjelent Most jön csak a kultúrharc című cikkéhez szólok hozzá. Idézem: „Ne akarja az olvasó, hogy idézzem, kik hordják öszsze ezt a tengernyi baromságot…” Én mint olvasó, akarom tudni, hogy kik. Átlagosnak vélem magam a naprakész ismeretek szempontjából – ami persze sem az átlagra, sem rám nem vet jó fényt. Felszínes ismereteim vannak arról, melyik író, művész tartozik az egyik, melyik a másik oldalhoz. Az ellenoldal folyamatosan gondoskodik róla, hogy reklámozza híveit, újságban, folyóiratban azzal, hogy a könyvüzletekben az egyik hangsúlyozottan jelen van, a másikat rejtik, azzal, hogy a könyvtárakban az ő folyóirataik frissek, a nemzeti oldaliak több hónaposak. Az állandó nyomás miatt az ellennyomás nem mellőzhető. Ez sajnos engedményt kíván a publicistától, aki, megértem, hogy ismeretei birtokában nem szívesen száll le arra a színvonalra, hogy unos-untalan sulykolja, ki kicsoda. De ha nem teszi, az ellenoldal törekvése akadálytalanul fog érvényesülni.

Kovács Mária (Budapest): Bosszantó szamárságok hangzanak el a nyelvtanulással kapcsolatban. Miért lennének butábbak a mai gyerek, mint mi voltunk – hetven évvel ezelőtt? Az én időmben négy elemi után léptünk az első gimnáziumba (esetemben a Deák téri Evangélikus Leánygimnáziumba), ahol rögtön németet kezdtünk tanulni. Harmadikban jött hozzá (érettségiig) a minden nyelvhez – és egyéb tárgyakhoz! – nélkülözhetetlen latin, aminek eltörlése pótolhatatlan űrt okozott, okoz. Negyedikben kezdtünk angolul is tanulni, mellette folytathattuk a németet, vagy felvehettük (mint én is) helyette a franciát. Négy idegen nyelv! Kibírtuk, és igen nagy hasznát vettük később az életben. Az iskola megadta az alapot, utána szükség esetén lehetett tovább tanulni. Jobb, több a semminél. Bevallom, mi néhányan hetedikben még átjártunk az olasz követségre, és magánszorgalomból olaszul is tanultunk, ami a latin mellett semmi problémát nem jelentett, viszont szépsége mérhetetlen gyönyörűséget szerzett. Konklúzió: nyelvérzékkel születik az ember. Vagy van, vagy nincs. Akié átlagos, iskolás korban annak is könnyen megy akárhány nyelv tanulása. Akinek nincs, annak egy is sok. (Mint nekem a matematika…)

Meggyes Máté (Budapest): Tempfli József magyar állampolgár – tudósít a lap augusztus 25-i számában Dombi Margit, s hozzáteszi, a püspök Csanáloson, az egykor szászok lakta faluban született. A helységnév rendben van, a falu lakossága nemzetiségének meghatározása azonban nincs. Az egykori Károlyi-birtokra Mária Terézia az 1700-as években hozatott svábokat a Fekete-erdő vidékéről, a faluban szászok sohasem éltek. A leszármazók mind svábok, s nem egykor, de ma is ott élnek. Más kérdés, hogy immár magyarnak vallják magukat, de Tempfli József családjában még a sváb volt az otthoni nyelv. Ugyancsak németül beszélnek a Caritas NSZK-ból érkezett tisztségviselői, akiknek az egész környék a katolikus intézmények finanszírozását köszönheti.