Változatok önkifosztásra

Különös, minél civilizáltabbak vagyunk, annál inkább úgy érzik a szülésre termett nők, hogy megoldhatatlan feladatok elé állítja őket az anyaság. Egyik kereskedelmi csatornánkon gyakran látni a Szuperdadus sorozat darabjait. (A filmet Angliában jelenleg is sikerrel vetítik.) A főhősnő harminc körüli, megtermett nő, nem szexbomba, nem kékharisnya. Ha elég tapasztalatlan egy férfi, akkor csakis és kizárólag ilyen kinézetűnek tud elképzelni egy úgymond igazi anyát. A több mint határozott hölgy hátrafésült, kissé zsíros hajjal, egyszerű öltözékben jelenik meg a képernyőn, hogy tanácsokkal lássa el az aerobiktól vagy a gondoktól megvékonyult, karikás szemű, rosszkedvű, többnyire gondosan fodrászolt, ideges és legfőképpen tanácstalan anyákat. Szuperdadus megnyilvánulásai nincsenek híjával a tapasztalatoknak, és minden esetben ellentmondást nem tűrőek. Szemmel láthatóan mindent tud a gyerekekről. A másokéiról különösképpen. A szereplő kiválasztását nyilván nem kapkodták el a rendezők, lényének tenyeres-talpas természetességével hivatott sugallni, hogy ő többet tud az anyaságról, mint a kontár szülőanyák, akik többnyire karcsúbbak, jobban öltözöttek, nyugtalanabbak, elkeseredettebbek és jóval tanácstalanabbak saját gyermekeikkel, mint a szuperdadus.
Egyszer egy ötven körüli asszony, aki nem volt szuperdadus, csak egy rosszul kereső, jólelkű, amúgy hívő magyar védőnő, s nem hitte magát tévedhetetlennek, csak figyelt és finoman irányította a kismamákat, akaratlanul is mondott egy kőbe vésendő mondatot. Egy későn szülő értelmiségi nőnek, aki az anyaságban is maximalista akart lenni, ezért a kéthetes kislányával szemben tele volt bizonytalansággal, a huszadik „nem tudom, jól csinálom-e” kezdetű mondatába közbevágott: „Maga mindent a lehető legjobban csinál, mert maga az anyja.” Varázsmondat volt. A gyakorlatlan anya szárnyakat kapott, rádöbbent, hogy a felelősség nem azonos a görcsösséggel és a megfelelni vágyással. A felelősség valójában végtelen és múlhatatlan szeretet.
Nemrég olvashattunk róla, hogy Magyarországon vannak olyan vidékek, ahol egy védőnőnek csaknem kétszer annyi szülőhöz kellene eljárnia, mint amennyi fizikailag lehetséges. Attól félek, a védőnő nélkül maradt kismamák egy része rákap a Szuperdadus sorozatra. Megtanul ideges lenni, amikor boldog is lehetne. Bebeszéli magának, hogy nem ért a neveléshez, holott csak nem fordít elég figyelmet arra, hogy megismerje a gyerekét. Enged a trendnek, és gyors munkába állással igyekszik megszabadulni attól a visszahozhatatlan időszaktól, amikor saját gyermeke fejlődését figyelve az élet legfontosabb dolgain gondolkodhatna.
Katherine Mansfield egy írásában bemutatja, hogy egy gazdag polgári körülmények közt élő ifjú hölgyben miként ébredezik a gyengéd és gondoskodó ösztön kicsinye iránt. Ám a dada minduntalan kiveszi a kezéből a gyerekét. Hiszen ő mindent jobban csinál (ő is „szuperdadus”)! Lassan, de biztosan elveszi a fiatal anyától az önbizalmát, aki hiába vágyik arra, hogy ő etesse, ő altassa el a gyerekét, az ördögi munkamegosztás miatt mindenből kimarad. Egyre árvább, egyre szerencsétlenebb. A polgári életnívó azt kívánja meg tőle, hogy „gondtalan” és kipihent, hibátlan frizurájú szépség maradjon, menő férje számára este a vacsoránál ragyogó toalettben megjelenő jelenség. Hogy hölgy maradjon, és ne váljék anyává. Manapság sok nő ezt az érzelmi harakirit önként és dalolva teszi meg önmaga ellen. Enged a divatnak, és átengedi a gyereknevelést anyósnak, nagymamának, dadának, nörsznek. Jól keresnek – és nem veszik tudomásul, hogy kifosztják önmagukat.