Katinka sírhat, az Iron Lady sohasem

Interjú sikerről, szerelemről és arról, miként létezik egyszerre Hosszú Katinka és az Iron Lady.

– Katie Ledecky négy aranyat gyűjtött be. Ez számít?
– Én mindhárom aranyérmemet egyéni számban szereztem, akárcsak ő a négyből hármat, és ez is hihetetlen egyelőre számomra.

– Említette, hogy itt volt a családja is. Ez többletmotivációt jelentett?
– Motivációt nem, abban nem volt hiány, de nagyon jó érzés volt. Pedig eleinte féltem, mert még sohasem láttak a helyszínen ilyen fontos versenyen, babonából aggódtam, mert ez szokatlan lehet, nem sül-e el rosszul, de szerencsére Shane rábeszélt, és remek döntés volt.

– Miben más ma Hosszú Katinka, mint volt Londonban a negyedik hellyel?
– Erről órákon át tudnék beszélni. Az tény, hogy egészen más emberként jöttem Rióba, mint mentem négy éve Londonba. Az Egyesült Államokban tanultam, ott készültem amerikai edzővel, most viszont itthon dolgozom, igaz, most is amerikai edzővel, de Shane a férjem is, és ez egészen más, és nagy különbség a két olimpia között. Amikor London után elhatároztam, hogy vállalom Riót, együtt felkészülünk rá, akkor megfogalmaztunk egy nagy célt. Ez az volt, hogy most az olimpián úgy állhassak fel a rajtkőre, hogy szinte minden szituációt kipróbáltam már addig, ezért mindenre megfelelően tudok reagálni. A fő szám a négyszáz vegyes, azt kell megnyernem. A szó minden értelmében mindig irigyeltem Egerszegi Krisztinát, mert amikor az utolsó ötvenre ráfordult, már ki lehetett mondani, hogy ő nyer, ha nem sikerült az úszása, akkor is aranyérmet szerzett, és ez is példaként lebegett előttem.

– Akkor nem panaszkodhat, mert most a négyszáz vegyesen talán még hamarabb ki lehetett mondani, hogy Hosszú Katinka olimpiai bajnok lesz. A világcsúcsról korábban nem beszélt. Annak a megdöntése nem szerepelt a célok között?
– Dehogynem. Ha négy harmincat úszom, amit már többször könnyen hoztam, akkor is én nyerek, de én két éve már ostromoltam ezt a rekordot. Bármilyen furcsa, úszás közben láttam Shane-t, ahogyan eksztázisban ugrál a parton, és ebből tudtam, hogy ezúttal nem én kergetem a világcsúcsot mutató vonalat, hanem az kerget engem. Ha másként van, ő csak integetett volna, hogy ússzak, menjek, nyerjem meg, és ennyi, de ő ezzel is jelezte, hogy nagy időre van kilátás.

– Nagyon óvatosan fogalmazott az olimpia előtt, azt mondta, nem ígérhet győzelmet. Miért becsülte le ennyire az eredményeit?
– Kicsit aggódtam, hogy itt is előjönnek bennem a londoni érzések, az a bizonyos most vagy soha, az ezzel járó görcsösség, de szerencsére ennek a nyomát sem fedeztem fel magamban. Azóta tudom, az elmúlt négy évben rengeteg önbizalmat szereztem a sok csúccsal és győzelemmel. Minden versenyszám előtt láttam, hogy a mezőnyből már mindenkit legyőztem, sokszor úgy is, hogy fáradtan, aznap a sokadig számban előztem meg őket. Nem izgultam, mert pontosan tudtam, hogyan kell leúsznom a négyszáz vegyest ahhoz, hogy első legyek. Mi erre készültünk elsősorban, a többi számban pedig ebből a felkészülésből merítettünk.

– A száz háttal kapcsolatban is ennyire magabiztos volt?
– Hát az hihetetlen, hogy az is összejött! Az a bónusz ezen az olimpián, a két hátúszószámban már két bronzzal is boldog lettem volna, gondoljon bele, hogy a világbajnokságokon eddig hátúszásban egyetlen bronzérmet tudtam szerezni. Amikor felálltam a száz hát döntőjére, nem az volt bennem, hogy aranyat nyerek, viszont ránéztem a szám nagy esélyesére, az amerikai Kathleen Bakerre, és bevillant, hogy két éve egy nagy versenyen mellettem úszott, én nyertem, ő akkor úszott először egy percen belül, és megköszönte, hogy behúztam őt egy ilyen jó időre. Ekkor az eszembe jutott, hogy hát ő azok után egész biztosan nem fog megverni. A sok versenyzés tehát abban is kamatozott az utóbbi négy évben, hogy alaposan megismertem a mezőnyt.

– Mennyire volt zavaró a szokatlanul késő esti, riói idő szerint tízórás versenykezdés?
– Alkalmazkodni kellett hozzá. Minden szituációra felkészültünk. Mi sokat utazunk a világban, volt, hogy Kaliforniába érkezve, tehát kilenc óra időeltolódással másnap reggel már versenyezni kellett. Azt akartuk elérni, hogy ha valaki éjjel kettőkor felébreszt, és azt mondja, most négyszáz vegyeset kell úsznom, akkor is teljesítsek egy négy harmincas időt. Megszoktam a gyors átállást, pontosan tudom, mire van szükségem hozzá. Amikor ide megérkeztünk, este tízkor lementünk az uszodába, edzettünk, és hajnali kettőkor feküdtünk le aludni. Csodálkoztam, hogy sokan már kilenckor, fél tízkor elmentek, fél tizenegy felé pedig mindig kettesben maradtunk Shane-nel.

– Rio most lezárult, a cél több mint maradéktalanul teljesült. Mi a következő cél?
– Egyelőre Tokió, a következő olimpia a legtávolabbi. Érzem magamban az erőt, a motivációt, és ami a legfontosabb, én szeretek úszni. Én nem azért megyek le edzeni minden reggel, mert muszáj, vagy mert Shane azt mondja. Jön a világkupa, a következő kihívás, élvezni fogom minden állomását, és már várom az augusztus 24-i kezdést. Természetesen cél a jó szereplés a jövő évi budapesti világbajnokságon, mint már többször elmondtam, a kétszáz hát ezüstje nagy motivációt jelent, hogy egy éve múlva ebben a számban is aranyérmes legyek. Hazai közönség előtt négy aranyat nyerni csodálatos érzés lehet.

– Az ön szempontjából mi a különbség az olimpia és a többi nagy verseny között?
– Az olimpiát többen nézik, nagyobb a presztízse, de számomra ugyanolyan, mint egy világbajnokság. Ugyanazt kell csinálni, ugyanazok az ellenfelek, csak a körítés sokkal nagyobb.

– Több sportoló is panaszkodott, hogy agyonnyomta őket az olimpia. Három arany és egy ezüst után szamárság lenne megkérdezni, hogy ön miként volt ezzel, de arra kíváncsi lennék, hogy a negatív véleményektől, a hatalmas elvárásoktól, a neten zúduló butaságoktól képes-e függetleníteni magát.
– Londonban engem is agyonnyomott az olimpia. A világ elől nem bújhatok el, de engem ezek az írások, hangok nem gátolnak, sokkal inkább erőt adnak. Nem szívesen mennék ebbe mélyebben, de az tény, hogy az olimpia előtt néhány nappal megjelentek olyan cikkek külföldön, amelyek nagyon felbosszantottak.

– A doppingvádakra gondol?
– Nem, a másikra.

– Shane-re?
– Igen. Felbosszantott, mert ő azért van itt, hogy nekem segítsen. Nem lehet mit kezdeni ezekkel a gyalázkodásokkal, kizárólag a medencében tudok válaszolni a teljesítményemmel. Dacot váltanak ki bennem a piszkálódások, növelik a motivációmat. Nemrég láttam az NBA-legenda Kobe Bryant kisfilmjét, amelyben a Black Mamba énjéről is beszél. Neki ez a beceneve, ám a feketesége miatt rengeteg bántást, gyűlöletet is kapott, és azt mondja, Kobe sírhat otthon saját magát sajnálva, de a Black Mamba kimegy a pályára, és tönkrever mindenkit. Így vagyok én ezzel az Iron Ladyvel. Szegény Katinkát bántják, szegény Katinka férjéről csúnyákat mondanak, de az Iron Lady feláll a rajtkőre, beugrik, úszik, és ott nincs sajnálat vagy szánalom.

– Az edzők a feladatukból adódóan kegyetlen hajcsárok, a férjek viszont normális esetben gyengéd, szerető emberek. Hogyan fér össze ez a kettő a kapcsolatukban?
– Ez benne a nehéz, emiatt bonyolult a kapcsolatunk. A cégben is együtt dolgozunk, egész nap együtt vagyunk ott és az uszodában, és amikor este hazamegyünk, mégis mondom neki, hogy hiányzik. Igen, olyankor megvan az edző és az üzlettárs, de hiányzik a férj. Muszáj időt és alkalmat találnunk arra, hogy férj és feleségként is töltsünk együtt időt, a korábban említett vacsorákat is azért szeretem, mert olyankor ezt is megkapjuk a másiktól.

– Ha már üzlet: százharmincötmillió forint jutalomra számíthat az érmeiért, sokan erősen hangsúlyozzák is ezt. Mit jelent önnek a pénz?
– Mi erről a jutalomról még egy szót sem beszéltünk, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy közömbösen hagy a pénz. Nagyon jó érzés, hogy sokat tudok segíteni a családomnak. Másfél hónapja megtehettem, hogy azt mondjam, jöjjön ki az egész család Rióba, kihozhattam a szüleimet és a bátyámat. Ezzel visszaadhatok valamennyit abból, amit tőlük kaptam. Mi szerény körülmények között éltünk, anyukám tanár, az apukám kosárlabdaedző, hálás vagyok, hogy úgy neveltek, ahogyan, nélkülük most nem tartanék itt. Mi egyébként nem sokat költünk, alig vásárolunk. Egy kis lakást bérlünk, annak is a fele iroda, tehát egyelőre otthonunk sincs, de én inkább abban gondolkodom, hogy majd a gyerekeknek legyen meg mindenük, amire szükségük lesz. Már beszéltünk róla, hogy ha úgy akarják, mehessenek egyetemre akár Amerikába vagy Angliába is, tehát a családnak jó legyen. Az általunk keresett pénzt mi nem elvesszük valakitől, hanem élünk a lehetőségekkel, és ez így szerintem rendben is van.

– Gyerekek? Ez ennyire akut kérdés?
– Majd Tokió után.

– Gyárfás Tamás, az úszószövetség elnöke a minap azt nyilatkozta, szeretne Hosszú Katinkával új fejezetet nyitni a kapcsolatukban. Nyitott rá?
– Még nem is gondoltam bele, mi lesz, ha majd hazamegyünk. Majd meglátjuk.