A kommunisták kelet-európai hagyatéka

Anne Applebaum szerint a Moszkvából irányított emberek kis csoportja csábította be a fiatalokat az ÁVH-ba.

– Vasfüggöny a könyvének címe. Nem gondolja, hogy 2014-ben a magyar olvasóközönségben ez a cím olyan emlékeket ébreszt, amelyek rezonálnak a jelenlegi oroszországi és ukrajnai történésekkel?
– Először három éve, hosszú idővel a jelenlegi események előtt jelent meg a könyv, tehát semmiképpen sem állt szándékomban ilyesmi. Azt sem gondolnám, hogy bármi, ami Oroszországban történik, pontosan megegyezik azzal, ami 1945-ben történt, bár van néhány érdekes párhuzam. Például elképesztő volt látni az orosz kommandósokat és a velük együttműködő ukrán nehézfiúkat akcióban Kelet-Ukrajnában, és megérteni, hogy amit tesznek, pontosan ugyanaz, ami itt történt 1945-ben. Abban a tekintetben legalábbis, ahogy a titkosrendőrséget megszervezték. Jól képzett, részben Moszkvából irányított emberek kis csoportja becsábította ezeket a hatalom nélküli fiatalokat az ÁVH-ba, Lengyelországban a Bezpiébe, fegyvereket és ideológiát adva nekik, amelyre azok nagyon fogékonynak mutatkoztak. Láthatjuk, hogy ez ugyanígy működik most Kelet-Ukrajnában, úgyhogy néhány, az oroszok által a terület megszerzésére irányuló kísérlet során használt taktika hasonló, mint akkoriban. Persze az hosszú beszélgetést igényelne, hogy pontosan mi hasonló, és mi különbözik, de tény, hogy sok hasonlóságot látok.

– Amikor elkészítette a könyvet, széles körű kutatásokat folytatott, egy sereg emberrel beszélt, és olvasta a korábbi kutatások eredményeit. Mit tapasztalt, milyen mélyen vésődött be a térség társadalmainak emlékezetébe a kommunista hatalomátvétel időszaka?
– Úgy gondolom, a könyvemben tárgyalt, 1945 és 1953 közötti időszakra nem emlékeznek vissza olyan jól. Az emberek inkább 1956-ot idézik fel itt, Lengyelországban pedig 1981-et. Ezt a szürke, ködös periódust kevésbé ismerik és értik.

– Ez azért van, mert az emberek nem büszkék erre az időszakra, esetleg máig félnek?
– Az emberek hősöket akarnak, és ebben az időszakban nem találni túl sok hőst. Vannak, de kevesen. Az emberek igyekeztek egyenesbe jönni a szörnyű háború után, új életet kezdeni, de nem akartak harcolni többet. Nem morálisan tiszta időszakról van szó, ennek megfelelően nehéz róla beszélni.

– Elkerülhetetlen azok megítélése, akik együttműködtek a szovjetekkel, és ezzel lehetővé tették a hatalomátvételt. Mennyiben voltak ők egyszerű szolgák, és mennyiben idealista kommunisták a két háború közti időszakból?
– Ez természetesen személyfüggő, de nem feltétlenül kell azt hinni, hogy a kettő szétválasztható. Lehetett valaki hívő kommunista, ugyanakkor vágyott egy jó állásra, igyekezett bejuttatni a gyerekét az egyetemre, és közben attól félt, hogy a Gulagra küldik. Az emberi agy képes arra, hogy ezeket a megfontolásokat egyszerre tartalmazza. Az embereket egyszerre sok dolog motiválja. Miért ragaszkodik valaki valamilyen ideológiához? Lehet, hogy pénzügyi, lehet, hogy érzelmi okai vannak. Nem hiszem, hogy itt ellentmondás állna fenn.

– Mennyiben tette lehetetlenné a rezsim egy olyan középút megtalálását az emberek számára, amelyen haladva el lehetett kerülni az együttműködést, de egyben mégis érvényesülni tudtak?
– Jó kérdés. Ez lehetetlen volt, és éppen ez volt a rendszer célja. Nemcsak a politikát, a gazdaságot, hanem a társadalmi, kulturális életet is ellenőrzés alá vonták az óvodától a nyári táborig. Elkerülhetetlenné tették, hogy a mindennapi élet során érintkezni kelljen a rendszerrel.

A teljes interjú a hétfői Magyar Nemzetben olvasható.