„Kelet” vagy a „Nyugat” népe vagyunk-e?

„Ha az »egyszerre« az igaz, akkor mit is kezdhetünk ezzel a zavarba ejtő felismeréssel?”

– Miért nevezi alaptalannak a magyar demokráciát? Nem inkább arról van szó, hogy az elmúlt 25 éves időszakban egy másfajta demokrácia jött létre, mint Nyugaton, és nem is érdemes ahhoz hasonlítani?
– A könyv nem alaptalannak (tehát fölöslegesnek, lehetetlennek), hanem „alaptalannak” írja le a magyar demokráciát. Ez az idézőjel látszólag apróság, valójában azonban lényeges. Állításom az, hogy egy demokráciát az „alapok” határoznak meg, s ezek között az „alapok” között is különösen fontos a társadalom. Ha a társadalmi „alapzat” hiányzik vagy csökevényes, akkor a demokrácia működésében is zavarok mutatkozhatnak. Megfordítom tehát a szokásos logikát, s nem azt mondom, hogy a demokrácia lényege az intézmények erejében van. Ez is roppant fontos, de mégsem elegendő. Ha ugyanis egy társadalom tagjainak jelentős része nem érzi magáénak az intézményeket, a demokrácia erőtlenné és „alaptalanná” válva kiüresedik.

– És úgy látja, hogy Magyarországon egy ilyen helyzet következett be? Ennek ellentmondani látszik a Fidesz újabb kétharmados győzelme.
– Igen, a Fidesz újabb nagy választási győzelme mintha azt mutatná: a társadalom nagy tömegei mellette állnak. Ez valóban nagy tömeg, de mégsem mondanám, hogy ez azt jelentené, hogy szilárdak a már említett társadalmi alapok. Szilárd egy társadalmi alap akkor, ha legyek akár bal-, akár jobb-, vagy bármilyen oldali, nagyjából hasonló normákat osztok a demokrácia lényegét, perspektíváit és összekötő erejét illetően. Nálunk a demokrácia azért „alaptalan”, mert 25 év messze kevés volt ilyen összekapcsoló normák társadalmi szétterjedéséhez, mi több: nem szétterjedés, hanem szétbomlás következett be.

– Mit gondol arról a példátlan sikerről, amit a Fidesz az ismételt kétharmad megszerzésével elért, mennyiben változik meg ettől a politikai verseny szerkezete a jövőben?
– A Fidesz attól sikeres, amit tesz, és nem attól, amit gondol és amit mond. A konzervatív gondolkodás (most tételezzük fel, hogy a magyar jobboldal leírható a konzervatív jelzővel) általában büszke arra, hogy nem elméleti és ideologikus alapokon áll, hanem gyakorlatias. Lássuk be: a választók egy nem csekély része pontosan ezt várja a politikától – semmi elmélet és gyors cselekvés. E tekintetben a Fidesz maximálisan rezonáns a magyar társadalom széles rétegeinek a kívánságára.

Csakhogy a politika mégis csak elméleti és gondolati tevékenység is. Az egész európai kultúrkör, az egész modernitás arról szól, hogy a politikáról állandóan gondolkodnunk kell, és gondolkodásunk eredményéről be kell számolni. E tekintetben a magyar jobboldal egyáltalán nem elégíti ki a magyar állampolgárok egy részét. Azokat, akik azt várnák, hogy a Fidesz indokolja, mit miért csinál, legyen az szoborépítés, vagy bármi más. A magyar kormányoldal leggyengébb és legvitathatóbb pontja, hogy nem méltányolja ezt az igényt. Ahelyett, hogy komolyan venné politikájának elvi alátámasztását és érvelő megvédését. Ha most újra kétharmadot ért is el a kormánypárt, ebből a későbbiekben még súlyos bajai lehetnek.

– Hogyan értékeli azt a teljesítményt, amit a rendszerváltozás óta a hazai pártok letettek az asztalra? Mit tart a legnagyobb sikernek, és miben látja a legnagyobb kudarcot?
– A magyar pártok legnagyobb kudarca talán az, hogy bármekkora erőfeszítéseket is tettek, nem tudtak hozzájárulni, hogy a társadalomban ezek a közös normák elterjedjenek. Bármennyire is furcsa, a pártoknak kettős szerepük van ugyanis: versenyeznek egymással és forgatókönyveket dolgoznak ki, hogyan lehetne mind jobban megélnünk ezeket a közös normákat. Mi több: a sokat emlegetett versenyképesség is azon áll vagy bukik, hogy a pártok milyen hatásfokkal képesek motiválni az állampolgárokat. De persze egy demokráciában messze nem szűkíthető minden a pártokra. Könyvem éppen arról szól, hogy ha minden felelősséget áttolunk a pártokra, akkor sohanapján nem értjük meg, mitől működnek hatékonyan a fejlett nyugat-európai társadalmak.

– Ki lehet-e jelenteni, hogy a 2009-es EP-választások óta a pártrendszer alapvetően megváltozott Magyarországon, vagy pedig a jövőben biztosan visszatér a két nagy blokk korszaka?
– A magam részéről amondó vagyok, hogy a pártrendszer egy állandó mozgásban lévő valami. Hiszen emberek csinálják, akik változásokat akarnak elérni. Az utóbbi években persze a pálya felborult, mert a jobboldal politikusainak és a körülöttük lévő holdudvarnak sokkal jobban sikerült dominálnia a közéletet, mint a baloldalnak. Azzal ugyanis, hogy a jobboldalon a Fidesz egy nagy blokkot hozott létre, a másik oldalt lépéskényszerbe hozta, s a baloldal négy éve már csak kapaszkodik. Meg persze szidja a jobboldalt, amiért kapaszkodásra készteti. De hát érdemes megvizsgálni azokat az okokat is, amiért a jobboldal ezt tette.

Szerintem két ilyen ok volt. Az első, hogy az 1990-es évek közepén a baloldal volt versenyelőnyben a jobboldallal szemben – gondoljunk csak arra, amikor az MSZP-nek 54 százaléka volt, s a Fidesz törpepárt volt. Törpepárt vagy radikális fordulat – ez volt az alapkérdés, amelyre 1996 után a Fidesz megtalálta a máig kiható választ. De még ennél is fontosabb a második ok. A magyar politikában a Fidesz lett az a párt, amely felismerte, hogy a rendszerváltás egyik – ha tetszik – konszenzusa a 90-es évek végére kimúlt. Ez pedig a kormányzati stabilitásnak a rendszerváltás idején kialakított felfogása.

A rendszerváltók úgy vélték, hogy ha a kormányzók gesztust tesznek az ellenzéknek, továbbá ha létrehozzák a kétharmados törvényeket, akkor ez a stabilitás hosszú távon biztosítva lesz. A tapasztalat azonban vaskosan rácáfolt erre, hiszen a választók 1994-ben, 1998-ban és 2002-ben is elzavarták azokat, akik kormányoztak. Ezek szerint tehát a négyéves ciklusokra épülő kormányzás már nem eléggé biztosítja a stabilitást – ez volt a Fidesz második nagy felismerése, hozzátéve, hogy ehhez a Fideszt a 2002–2010 közötti, immáron kétciklusú balliberális kormányzás segítette hozzá. A mai ellenzéknek csak akkor lesz esélye, ha e két – mondhatni stratégiai – kérdésben tud valami érvényeset, eredetit, újszerűt mondani, ha nem, sokciklusú Fidesz-uralom jöhet.

– Miért nem tud 2006 tavasza óta a baloldal olyan alternatívát mutatni, amellyel versenyképes lesz a Fidesszel, és merre lenne érdemes elindulniuk a következő években?
– Amiatt, amiről az imént beszéltem. Stratégiai aszimmetria alakult ki a két oldal között, a Fidesz javára. A balliberális tábor messze lemaradt a tudatos építkezésben, de a politika nemzetközi szinten is produkál ilyen helyzeteket. Ne legyünk naivak; az nagyon ritkán van, hogy mindkét nagy politikai tábor egyformán innovatív. A sportból véve a hasonlatot: ha egy csapatnak nagyon megy, a másik csapat könnyen önbizalmát veszti, és még annyit sem teljesít, amennyit pedig tudna.

Ha nem így lenne, nem lennének 6–0-s, sőt 8–0-s mérkőzések nagyjából egyenlő játékerejű csapatok között. Ugyanakkor éppen arra utaltam korábban, hogy a balliberális oldalnak van egy nagy, mondhatni „titkos” fegyvere, s ez az, hogy – ellentétben a jobboldallal – ő abból a hagyományból jön, amelyben beszélni kell a politikáról. A jobboldal kockázata, hogy az emberek megelégelik a csak cselekvő, de soha semmiről nem beszélő, a lépéseket nem indokoló politikát.

– A jövőben tovább erősödhetnek-e az establishmentellenes erők, vagy csak időszakos a Jobbik erősödése?
– A Jobbik erősödése – pillanatnyilag úgy tűnik – nem időszakos. Ennek megvan az oka, ez pedig az, hogy a Jobbik lemondani látszik az egyoldalúan „szélsőjobboldali” identitásról. Ha végigtekintünk Európán, azt látjuk, hogy azok a pártok, amelyek kizárólag erre a szélsőjobbos arcélre építenek, visszaszorulnak. A Jobbik mintha észrevette volna, hogy jobban jár, ha mérsékli magát, és megpróbálja kihasználni a hazai baloldal innovációhiányát. Ez a mostani választáson kifizetődött nekik.

Ráadásul generációs alapon is van utánpótlásuk, abból adódóan, hogy a magyar választók egy része belefáradt a hagyományos pártpolitikába. Ugyanakkor a Jobbik-jelenség vajmi kevéssé reagál arra a kihívásra, amely könyvem középpontjában áll: lehet-e tartósan jól teljesítő demokráciában élni, ha a társadalmi „alapok” hiányoznak? Sajnos egyetlen magyar párt sem foglalkozik érdeme szerint ezzel a kérdéssel. De – mint már mondtam – ez nem csupán „pártkérdés”. Voltaképpen azzal a kérdéssel kellene lassan szembenéznünk, hogy a magyar társadalom „Kelet” vagy „Nyugat” népe-e, netán mindkettő egyszerre. S ha az „egyszerre” az igaz, akkor mit is kezdhetünk ezzel a zavarba ejtő felismeréssel.