160 éve halt meg a legnagyobb magyar

Százhatvan éve, 1860. április 8-án követett el öngyilkosságot a döblingi tébolydában az osztrák hatóságok által folyamatosan zaklatott Széchenyi István gróf, „a legnagyobb magyar”, a reformkor kiemelkedő egyénisége.

1791. szeptember 21-én született Bécsben az egyik leggazdagabb magyar arisztokrata családban, a Nemzeti Múzeumot megalapító Széchényi Ferenc fiaként. Az ifjú gróf, aki nevét apjától eltérőn középen e-vel írta, a bencéseknél és a piaristáknál tanult, majd filozófiát hallgatott a szombathelyi akadémián. A napóleoni háborúk idején, 1809-ben részt vett az utolsó nemesi felkelésben, harcolt a vesztes győri csatában. 1813-ban, a lipcsei „népek csatája” alatt kézitusában kilőtték alóla lovát, majd éjszaka futárként ő vitte meg a haditervet a porosz Blücher tábornoknak és a svéd trónörökösnek. Ott volt az 1815-ös bécsi kongresszuson, majd bejárta Európát, barátságot kötött Wesselényi Miklós báróval. 1824-ben beleszeretett Zichy Károlyné Seilern Crescentiába, akit csak tíz év múlva, megözvegyülése után vehetett feleségül.

Külföldi tapasztalatai alapján döbbentették meg az elmaradott hazai állapotok, amelyeken mindenáron változtatni akart. Első könyve, a Lovakrúl 1828-ban jelent meg, majd megírta programadó műveit: a reformkor „harsonájaként” méltatott Hitelt, az inkább vitairatnak szánt Világot és a Stádiumot, amelyben tizenkét pontba foglalta az ősiség eltörlésére, a nemzeti pénzalap gyarapítására, a földesúr-jobbágy viszonyra, a nem nemesek birtokvásárlására, a törvény előtti egyenlőségre, a közös adózásra, a közteherviselésre, a magyar nyelv hivatalossá tételére, a közlekedés fejlesztésére, a kereskedelmet gátló egyedáruságok eltörlésére, a szólásszabadságra vonatkozó javaslatait.

Tevékenységét még felsorolni is nehéz. 1822-ben vezette be a lóversenyeket, 1825-ben a diétán egy évi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Ő szólalt fel elsőként magyarul a főrendiházban, majd 1827-ben a nemzeti közművelődés, a közhasznú eszmecsere színhelyeként létrehozta a Nemzeti Kaszinót. Részt vett a dunai gőzhajózás életre hívásában, 1835 és 1837 között királyi biztosként irányította az Al-Duna szabályozását, oroszlánrésze volt az állandó Duna-híd, a végül csak 1849-ben átadott Széchenyi lánchíd megépítésében.

Bankot és gyárakat alapított, támogatta a magyar színház ügyét, ösztönözte a bortermelést és a selyemhernyó-tenyésztést. Ő szervezte meg a Tisza 1846-ban megkezdődött szabályozását, kezdeményezője és anyagi támogatója volt a balatoni gőzhajózásnak, a tavon az első gőzhajó 1846. szeptember 21-én, Széchenyi születésnapján indult útjára a balatonfüredi kikötőből.

Az 1840-es évek elején kezdődtek ellentétei Kossuth Lajossal. Abban mindketten egyetértettek, hogy az ország csak akkor fejlődhet, ha a magyar nemesekből „nemes magyarok” lesznek, de ezt teljesen eltérő módon képzelték el. Széchenyi a reformokat nem az udvar ellenében, hanem az arisztokrácia meggyőzésével, fokozatosan akarta bevezetni, míg a köznemesi sorból származó Kossuth a Bécshez fűződő viszony újrarendezését tartotta a reformok előfeltételének, a köznemesekre és az értelmiségre támaszkodott volna. Széchenyi úgy érezte, hogy Kossuth modora és taktikája összeütközésekhez vezet az udvarral, a kiváltságosokat elriasztja, a népet lázítja, az ellenzéket megosztja, azaz „sírba dönti a magyart”. 1841-ben megjelent Kelet népe című írásában izgatással vádolta meg ellenfelét, szenvedélyes vitájuk egészen 1848-ig tartott.

Az 1848-as forradalmat örömmel fogadta, a Batthyány Lajos gróf vezette első felelős magyar kormány közlekedési és közmunkaügyi minisztere lett. Az egyre élesebb ellentétek az udvarral azonban megviselték idegeit, szeptember 4-én lemondott posztjáról. Orvosa tanácsára a Bécshez közeli döblingi elmegyógyintézetbe indult, útközben azonban megszökött, hogy a Dunába vesse magát. Az intézet falai között nyugtalansága hosszú évekig tartó fásultságba csapott át, elméje csak 1856-ban derült fel annyira, hogy ismét dolgozni kezdjen.

Magyar nyelvű feljegyzéseiben, amelyeket halála után elkoboztak, és csak 1920-ban adtak ki Nagy magyar szatíra címmel, kigúnyolta az abszolutizmust. 1859-ben német nyelven írt választ egy Bach-rendszert dicsőítő röpiratra, az Ein Blick auf dem anonymen Rückblick (Pillantás a névtelen visszapillantásra) Londonban, név nélkül jelent meg. Az egyre tevékenyebb, memorandumokat és röpiratokat fogalmazó Széchenyit rendőri felügyelet alá helyezték. A hatóságok folyamatosan zaklatták, értésére adták: tisztában vannak azzal, hogy az elmegyógyintézetet politikai menedékhelynek használja, amit ő fenyegetésnek vett. 1860. április 8-án szétroncsolódott fejjel, kezében pisztollyal találták szobájában. A történészek közül szinte senki nem vitatja, hogy öngyilkos lett, de még mindig tartja magát a legenda, hogy meggyilkolták. Holttestét az akadémia küldöttsége kísérte Nagycenkre, végső nyughelyére, s egész Magyarország hetekre gyászba öltözött.

Széchenyit, akit nagy ellenfele, Kossuth nevezett „a legnagyobb magyarnak”, hazaszeretete, haladásba vetett hite, akaratereje, harca a reformokért, alkotó szenvedélye, áldozatkészsége, gyakorlati munkássága avatta a magyar történelem kiemelkedő személyiségévé. Számtalan közterület, intézmény viseli nevét, Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia épülete előtti Széchenyi téren 1880-ban avatták fel Engel József által tervezett, négy és fél méter magas szobrát, amelynek négy mellékalakja sokoldalú tevékenységét jelképezi.