–Mezőgazdásznak szánt édesapám, mégis tanítóvá váltam – kezdi a családjáról szóló történetet Bognár Cecil. Kiemelte, hogy a családjában mindenki énekelt: édesanyja énektanár volt, nagybátyja is kórusban énekelt. –Kölesden rám bízták az iskolában az énekórákat. Akkor már mindent megtanultam anyámtól, minden módszert. Figyeltem arra, hogy például a szolmizálás egy játék legyen a gyerekeknek, főleg kisiskolás korban. Az óra végére megtanultunk több dalt, sőt el is játszottuk – emelte ki a művész. Elmondta, bár most hagyta el a 76. életévét, még mindig ugyanolyan temperamentummal tanítja a gyerekeket, mint pályája kezdetén.
A zene szeretete
– Egész életemben bizonyítanom kellett, hogy egy pedagógus gyerekből lesz igazán jó tanító, aki magába tudta szívni az örökségét. Megfogadtam azt is, hogy ha katedrán leszek, mindent az ellenkezője szerint fogok csinálni, mint ahogy tanított minket néhány olyan ember, akik nem a pedagóguspályára valók, csak az akkori szocialista rendszer oda rendelte őket – hangsúlyozta Bognár Cecil. Kiemelte, hogy az oktatás és a tudás átadása az őseitől kapott örökségében rejlik. Szerinte nemcsak elénekelni kell valamit, hanem meg is kell azt eleveníteni. Azt vallja, hogy az életünk formálója az, amikor érezzük a cselekedeteinknek a súlyát, és ezt ezen a fajta megelevenítésen lehet gyakorolni, más kisgyermek kortól kezdve.
A népismeret fontossága
– Úgy tapasztaltam a pályám során, hogy a népismeret, a hagyományok nincsenek benne mindenhol a gyermekek világában. Ezért nagyon nehéz a fiatalokat lekötni – véli Bognár Cecil. Úgy látja, akkor kap nagy elismerést, visszaigazolást arról, hogy eredményesen adta át a tudását, amikor egy előadása után – például amikor idén nyáron Baján egy cselgáncstáborba hívták – odajött hozzá a nevelő és azt mondta: „Ne haragudjon, én ezt nem értem: hogy lehet ilyen rövid idő alatt megszelídíteni egy szakajtónyi bolhát? ” – El tudod képzelni, hogy egy ilyen táborban ötven gyerek ötven felé futna, ha nem kötném le őket azzal a rengeteg, különleges hangszerrel, amelyeket ilyenkor bemutatok – emelte ki a művész.
A kuruc kor és a tárogató
– Már befejeztem a pályafutásomat a bonyhádi evangélikus gimnáziumban, de még elvittem a gyerekeket Lakitelekre, a Rákóczi-szabadságharcról szóló iskolák közötti vetélkedőre. Ott volt egy nagy traumám: egyszer csak felteszi a kérdést a játékvezető, hogy „Mi volt a kurucok hangszere?”. Kőszegtől Nyíregyházáig, huszonnégy iskola vett részt a vetélkedőn, de senki nem tudta a választ – elevenítette fel a tárogatóval való kapcsolatának kezdetét Bognár Cecil. Hozzátette: nincs is benne az énekkönyvünkben, hogy tárogatót fújtak a kurucok. És rettegtek tőle a labancok! Tucatszámra égették el máglyán, miután véget értek a harcok, ugyanis nem volt szabad őket megfújni. Ez egy veszélyes hangszer volt! A hangja nagyon éles, ezért messzire szállt. Amikor a kurucok látták, hogy jönnek a labancok, az egyik katona a több kilométerre lévő társának tudott jelezni vele. Ez nagyban hozzásegítette, hogy egy ideig győzedelmesek a csatákat vívtak a kurucok.
A korábban említett lakitelki verseny után a művész megtalálta édesapja tárogatóját a szekrény aljában. Innentől kezdve nem volt megállás. – Ne szégyellje az énektanár se e bűnös hangszert bemutatni a gyerekeknek! – hangsúlyozta Bognár Cecil. Elmondta azt is: a kuruc kor egyik híres hadvezérének, Béri Balogh Ádámnak az emlékfáját is felújították pár hónapja Szekszárdon, amelyet még 1931-ben állított az Augusz család, amely leszármazottja a hadvezérnek. Érdemes megemlíteni, hogy Béri Balogh Ádám brigadéros sokfelé harcolt a Rákóczi-szabadságharc alatt és sokfelé létesítettek emlékhelyet a tiszteletére. Ugyanakkor a szekszárdi nem volt méltó egy ilyen jeles történelmi személyiséghez, ezért Bognár Cecil széles körű összefogással felújíttatta az emlékhelyet. – Korábban voltam a decsi faluház igazgatója is: itt egy sajátos néprajzi területtel is megismerkedtem, a Sárközzel és az itt élő emberekkel, akik híven őrzik, ősi, gazdagon megáldott kultúrájukat.
Büszke rá, hogy unokája, dédunokája is színpadon ropja a térség sokszínű táncait. Emellett tagja az Alisca Borrendnek, a Rákóczi Szövetségnek, a Tolna Megyei Egyed Antal Honismereti Egyesületnek és a harmincéves Rákóczi Tárogató Szövetségnek is. A karácsonyi ünnepkör színes forgatagában, számos helyen hirdette hangszereivel a várakozás, advent örömeit annak igazi értelmét. – Nem a jó tündért akarom eljátszani, hanem megmutatni azt az embert, aki vagyok – zárta gondolatait a művész.
Találkozásunk végén felhívta Bognár Cecil a figyelmünket Babits Mihály, Szekszárd szülöttének versére, amely a szülőföld és a hazaszeretet ékes példája: „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! / Áll a régi ház még, zöld zsalúja / mögött halkul anyám mélabúja: /ősz hajú, de gyermekarcú bánat. /Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! / Itt a szoba, melyben megszülettem, / melyet szemem legelőször látott; / itt a kert, amelyben építettem/ homokból az első palotákat. / Amit én emeltem, mind homok volt: /de nagyapám háza bizton áll még / s éveimből, e fojtó romokból / hogy révébe meneküljek, vár még. //” (Babits Mihály: Hazám!)
