Orbán Viktor: Nehéz sors és nehéz élet volt Pásztor Istváné

A miniszerelnök teljes gyászbeszéde Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének temetésén.

Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Felelősséget érezni az egész nemzetért olyan küldetés, amelyet ma már kevés nép fiai értenek. Nehéz gúnya ez, de viselni kell, mert a magyarokra ezt szabta a Jóisten. Különösen is nehéz gúnya ez, ha valaki a kisebbségi magyarság tagjaként vállalja.

Jól ismerjük magunkat: összefogásra és közös cselekvésre bírni a sokszínű, sokarcú, önállóságára kényes magyarokból álló sokaságot igazi embert próbáló feladat. Ilyenkor megérti az ember a népdalunk igazságát: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Arra is emlékszem, hogy a magyar nemzetpolitika Pásztor István elnökségét megelőzően és még hivatali éveinek elején is – a pesti kormányok árulása és aknamunkája miatt – szétcsúszóban és mélyponton volt, már éppen kongatták felette a lélekharangot. Szinte a sírból kellett visszahozni. De Istvánnak ez is sikerült.

Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Nehéz sors és nehéz élet volt Pásztor Istváné. Hálás vagyok neki, hogy elleshettem tőle, hogyan kell a gondokat úgy viselni, hogy közben megmaradjon a jókedv is. Bölcs ember volt. Tudta, hogy aki bonyolultan beszél, az nem okos, hanem okoskodó. Tudta, hogy a bölcsesség az egyszerűségben áll, abban, hogy a legbonyolultabb politikai feladványt is képes vagy mások számára érthetővé tenni. Budapestről a Vajdaságba érkezve lenyűgöző volt látni, milyen meggyőző erővel tudott közös cselekvésre buzdítani egy töredezett, érdekek szabdalta közösséget. Tudta, mi a karizma. Emlékszem, 2010-ben Palicson kimondta: „a vajdasági magyarság nemcsak nemzetalkotó, hanem nemzetalakító erő is akar lenni. Olyan közösség, amely saját erejével hozzá tud járulni az egész nemzet felemelkedéséhez.” Sőt, két nemzetéhez is – teszem hozzá én. És így is lett! Megemeltük a kalapunkat, hogy a tartományi parlament leghosszabb ideig hivatalban lévő elnökeként képes volt egyetértést teremteni szerbek és magyarok között. 

Megszámlálni is nehéz, hány ügyben fogtunk össze az elmúlt tizenhárom évben. Biztosak lehettünk, mindig biztos lehettem abban, hogy Pásztor István állja a szavát, az ő kézfogása erősebb kötőerő bármely írásos szerződésnél. Sosem ígért, hanem vállalt, és amit vállalt, azt mindig maradéktalanul be is tartotta. Belgrádban éppúgy tudták ezt, mint Budapesten, és tudták itt, Szabadkán is.

Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

István nem volt könnyű ember. De hát melyikünk az? Könnyű úgy barátkozni, ha az ember barátja tökéletes. Töredelmesen be kell valljuk: mi sem vagyunk hibátlanok. Aki embert próbáló küldetésben jár – és mi abban járunk –, olykor sebeket ad és sebeket kap, és ritkán jut idő és lehetőség minden sebet bekötözni és minden sérülést meggyógyítani.

Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Bár már mindkettőnk mögött hosszabb idő volt, mint előttünk, azt gondoltam, hogy lesz még jó tíz-tizenkét harcos, közös munkával eltöltött évünk, és ha azon túljutunk, akkor már elmondhatjuk, hogy a munka dandárját elvégeztük, jöhetnek a fiatal farkasok. De az Úristen másképp döntött. És itt nincs se fellebbezés, se felmentés. Ha menni kell, hát menni kell. Mi még maradunk, és keressük a választ, hogy mi lesz most, hogy kihúzták a legerősebb tartógerendát a magyarok és szerbek együtt rakott épületéből. Mitévők legyünk most, amikor kidőlt a magyar nemzetpolitika vajdasági tartóoszlopa? Nem értjük, vajon mit is akarhatott ezzel a Mindenható. Hosszú időre lesz még szükségünk, amíg megbékélünk azzal, hogy a barátunk nincs többé közöttünk. 

A mai nap a gyászé. Korán van még. Szívünket a gyász fekete ködje üli meg. Ám ha a gyász súlya alatt le is hajtjuk a fejünket, de a szívet, azt föl, föl, barátaim! Pontosan úgy, ahogy István is tenné a helyünkben. 

Ide hallatszanak a másik szabadkai, Kosztolányi Dezső szavai: „Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyra feszülő alkotóakaratnak s alázatos munkásnak. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk – »áldjon vagy verjen sors keze« –: ez a mi küldetésünk.” Igen, ez volt és ez marad Pásztor István és a mi közös küldetésünk. A Jóisten mindannyiunk felett, Magyarország mindenek előtt!

Isten veled, István! Isten velünk, barátaim!

Borítókép: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán