Tisztelt gyászoló család! Tisztelt egybegyűltek!
Nomen est omen, mint pásztorát vesztett nyáj, úgy állunk most itt. Lehajtott fejjel és nehéz szívvel. Szerbek és magyarok, anyaországi és külhoni magyarok. Együtt veszünk búcsút barátunktól és harcostársunktól, aki bátor férfi, erős vezető, de mindenekelőtt kiváló katona volt: katonaként élt, katonaként harcolt, és katonaként is ment el. Most a bajtársunknak kijáró tisztelettel búcsúzunk tőle. A harcostól, aki nemcsak azt tudta, hogyan kell élni, hanem azt is, hogyan kell emelt fővel meghalni. Élete végén zokszó nélkül tűrte a fájdalmat, a súlyos betegséget. Sohasem terhelte munkatársait és barátait a saját gondjával. Csak tette a dolgát egészen addig a pillanatig, amíg megérkezett az égi SAS-behívó, és elment. Mi pedig most megtörten és zavartan állunk itt Vučić elnök úrral, a szerb és a magyar népet képviselve.
Egy magyar férfi koporsója fölött, aki egybekovácsolt bennünket, és összebékítette népeinket, amiért nem lehetünk elég hálásak neki. Érezzük a ránk hagyott politikai örökség súlyát. Közép-európaiak vagyunk, ezért pontosan tudjuk, milyen könnyen lesz a barátból ellenség, és milyen ritka dolog ezen a vidéken, hogy a korábbi ellenségek barátokká váljanak. Emlékszünk: tíz-egynéhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a mi országaink, a mi népeink mindenben számíthassanak egymásra. Ma már az lenne az elképzelhetetlen, hogy ne osztozzunk egymás örömében és fájdalmában.
Barátunk, Pásztor István elnök úr volt az első, aki nemcsak remélte, és nemcsak hitte, hogy ez így is lehet, hanem tett is érte. Megmutatta nekünk az utat, amelyen a szerbek és a magyarok együtt haladhatnak, ahogy azt a két nép sorsközössége észszerűen indokolja.

Pásztor István elnök úr nemcsak nagyszerű fegyvertárs volt, hanem igaz barát is. Időtlen idők óta ismertük egymást. Emlékszem, 2010 májusában ő volt az első hivatalos látogatóm a miniszterelnöki eskütételt követően. És ez nem volt véletlen. Nem is tudom, hogy ő támasztott-e meg bennünket, vagy mi támasztottuk-e meg őt éppen akkoriban, de jól emlékszem a közös felelősség nyomasztó súlyára. Pásztor István nemcsak sajátjaiért, a vajdasági magyarokért viselte ezt a felelősséget, hanem az egész magyar nemzetért.