„Ha rajtam múlik, erről a törvényjavaslatról nem most vitáznánk. Az indokolás és a kollégáim hozzászólása meggyőzött arról, hogy erről a nehéz témáról nem lehetséges racionálisan vitatkozni, hiszen az érzelmileg eltérő, ellentétes álláspontokra helyez bennünket.
Ami száz évvel ezelőtt történt, az a román nemzetnek érthetően nagy örömet okoz, a magyar nemzet és a romániai magyarok számára óriási veszteség, és szomorúságra ad okot. Ezt a tényt a mai vita és a törvényjavaslat sem az egyik, sem a másik oldalon nem tudja megváltoztatni. A múlt mögöttünk van, és ott is marad. Persze, ismerem a mondást, hogy semmi nem bizonytalanabb a múltnál, és tudom, hogy a múlttal a jövő végtelenségig manipulálható. Mégis meg vagyok győződve arról, hogy a parlamentben sokkal hasznosabb és gyakorlatiasabb lenne, továbbá a ma és a holnap igazságához is közelebb állna, ha olyan témákat találnánk, amelyek közelebb hoznak bennünket, nem pedig elválasztanak. Az ilyen témák pedig a mában és a jövőben keresendők, és kevésbé a múltban!
Nekünk a parlamentben az lenne a feladatunk, hogy a remény politikáját építsük. Az a jövő kellene foglalkoztasson, amely mindenki számára biztosítja a reményt, hogy a holnap minden szempontból jobb lehet a tegnapnál. A trianoni törvényjavaslat sem magát a múltat, sem a múlt megértését nem változtatja meg, viszont azt a reményt sem táplálja, hogy a közép- vagy hosszabb távú jövő más, jobb, biztonságosabb lesz, kevesebb bizonytalanságot hordoz, mint a tegnap.
Másfelől a többségnek minden esetben felelőssége van a kisebbségért. A mi esetünkben a román többségnek a romániai magyar kisebbségért. Románia nemcsak Erdély területével, hanem velünk is gazdagodott, kulturális örökségünkkel, múltunkkal együtt. Hogy milyen körülmények között él egy kisebbség, hogyan érzi magát a szülőföldjén, az pedig elsősorban a többségen múlik. Mi, akik Romániában maradtunk, elfogadtuk, hogy ez az ország a mi országunk is, a mi otthonunk is, és itt szeretnénk jövőt építeni gyermekeinknek.
Egy erős, magabiztos, bűntudat nélküli többség soha nem fitogtatja hatalmát, nem hoz létre szándékosan olyan helyzeteket, amelyben a másik megalázottnak érzi magát, ahol őt kigúnyolják, megbélyegzik, ahogyan tették azt Önök az elmúlt három hétben.
Kedves kollégák, felmerül a kérdés: mit akarnak Önök bizonyítani ezzel a projekttel? És kinek akarnak bizonyítani?
Olvastam a törvénytervezet indoklásában és hallom a vitában is, hogy Magyarországra utalnak.
A határokat száz éve meghúzták. Sok magyar ember került Magyarország határán kívül, ahogyan sok román ember került a határ túloldalára. A románok, függetlenül attól, hogy hol élnek, melyik országban, csak a román nemzet részei maradnak. Ez természetes, ahogyan természetes az is, hogy a magyarok is a magyar nemzet részei függetlenül attól, hogy hol élnek. A nemzeti szolidaritás és a felelősség nem irányul senki ellen! Ma a dolgok rendkívül világosak az Európai Unióban és a NATO-ban. Az elmúlt évtizedek valósága többször is bebizonyította, hogy a régióban sok a közös érdek, ezért érdemes, sőt szükséges volna a jövőt közösen tervezni.
Ma hiába kérném Önöket, hogy utasítsák el ezt a teljesen haszontalan és szándékával ellentétes hatást kiváltó kezdeményezést. Látom és érzem, hogy még nem ért véget az a versengés, amit három héttel ezelőtt indított az államelnök. Nem ért véget a versengés, amelynek kapcsán Önök azt hiszik, hogy a magyarellenesség felmutatásával meg is oldották Románia problémáit.
Ma is méltóságteljesen fogadjuk az Önök üzenetét, ahogyan tettük az elmúlt 30 évben minden nehéz pillanatban. Tudjuk, hogyan kell ezt a pillanatot a lelkünkben megőriznünk, ám továbbra is a románok és a magyarok közötti kiegyensúlyozott kapcsolatok mellett érvelünk, a remény politikát építjük abban a hitben, hogy Európának ezen a részén egyszer majd a kölcsönös tisztelet és empátia fog uralkodni az elutasítás helyett. Hogy eljön majd a nap, amikor megtaláljuk azokat a pillanatokat, amelyeket együtt tudunk ünnepelni, amelyek közelebb hoznak bennünket, és nem távolítanak el egymástól!”
