Az orvos- és egészségtudomány képzési területeken végzettek havi bruttó átlagjövedelme 169 135 forinttól 235 149 forintig terjedt – a legtöbbet a Szegedi Tudományegyetemen végzettek kaptak – derül ki a Felvi.hu legfrissebb, 2014-es gyorsjelentéséből, amely a diplomás pályakövető rendszer 2013 májusában mért értékeit elemzi, a jövedelemre helyezve a hangsúlyt. A mesterképzéseken és osztatlan képzéseken végzettek átlagjövedelme bruttó 260 306 forint volt, melyek közül kiemelkedik az általános orvosok 304 565 forintos bére, viszont messze alulszárnyalják az átlagot a fogorvosok a maguk 179 147 forintjával.
Az egészségügyhöz egyik kormány sem mer igazán hozzányúlni, annyira mélyen gyökereznek a problémák. A folyamatos halogatások viszont odáig vezettek, hogy a kórházi adósságállomány március végére – késedelmi kamatok nélkül – elérte a 83 milliárdos összeget, és az orvosi műszerek beszállítói közül volt, aki már hónapok óta nem kapott pénzt. A kedélyek felkorbácsolásában közrejátszott a Vastagbőr kórházi kosztos és az Index barkácsfúróval műtős cikke (előbbi nyomán Facebook-csoport alakult, és az MNO is írt róla), a közelmúltban pedig egy rokkantnyugdíjas operálta meg magát vérrögképződése miatt, mert nem bírta kivárni a két hónapos várólistát. Az ilyen és ehhez hasonló esetek tükrében jogosan vetődik fel a kérdés: miért menne el bárki is olyan képzésre, majd munkahelyre, ahol kétséges a megélhetés?
A Magyar Közlöny 2015. június 30-án megjelent számában olvasható az egészségügyi felsőfokú szakirányú szakképzésről szóló kormányrendelet, melynek része a rezidensek és a fiatal szakorvosok támogatási programja is.
A Lánchíd Rádióban a rendelettel kapcsolatban a Magyar Rezidens Szövetség (MRSZ) elnöke kifejtette: formai változás a munkáltató cseréje, mivel míg korábban ezt a posztot a kórház töltötte be, most az Egészségügyi Nyilvántartási és Képzési Központtal (ENYKK) szerződnek. „Ez egyfajta biztonságot jelenthet a rezidensnek” – mondta, utalva arra, hogy a korábbi rendszerben nem volt biztos a szakképzési területen előírt szakképzés teljesíthetősége, mert ügyelni kellett, vagy a betegellátást helyezték előtérbe.
Az elnök aggasztónak találta a tavaly végzettek ösztöndíjfelvételének mértékét, mivel az összrezidensi keretből csupán 40 százalék élt a lehetőséggel, 60 százalékuknak tehát nem érte meg, és ebben a külföldi munkavállalás is szerepet játszott. Változás történt ugyanakkor a támogatások rendszerében, mivel most már minden rezidens igényelhet ösztöndíjat, amennyiben vállalja a szerződésben foglalt feltételeket – vagyis itthon marad a kapott ösztöndíj időtartamának megfelelő ideig, és nem fogad el hálapénzt.
Dénes Tamás értékelése szerint 2014-hez képest a helyzet jobb lett – ugyanakkor hogy jók-e vagy elégségesek-e a bérbeli és szakképzési feltételek, azt – mint fogalmazott – minden rezidens maga ítéli meg.
Noha – álnéven szereplő – interjúalanyaink mindannyian a Szegedi Tudományegyetem frissen végzett általános orvosai, különböző tapasztalatokra tettek szert a hatéves képzés gyakorlatai során. Van, aki itthon képzeli el a jövőjét, van, aki külföldön, és van, aki még nem döntötte el – de mindegyikük azon morfondírozik: hol lenne jobb?
A fiatalok egybehangzó véleménye szerint nem mindegy, melyik kórházba megy az ember, mivel nemcsak az eszközök, de a kollégák szempontjából is van különbség, akár az életkort, akár a számukat vesszük figyelembe. A Honvéd Kórházat kifejezetten magas költségvetésűként írták le, ahol szó nélkül kicserélik a hibás eszközöket, ugyanakkor a kis költségvetésű kórházak eszközhiánnyal küzdenek, itt érték őket inkább negatív élmények. Azonban a kisebb kórházakban egyikük szerint kifejezetten kedvesebbek voltak, mint a nagyobbakban, de ezt másikuk cáfolta, miszerint őt igenis pozitívan fogadták egy területi kórházban.
Általánosságban azt mondták a megkérdezettek, hogy a fogyóeszközökből – infúziók, fecskendők, gumikesztyűk, fertőtlenítő folyadék – nagy a hiány, ami a gyakorlatban nemcsak az orvos, hanem a beteg számára is veszélyeket rejthet. „Ezzel próbálnak spórolni, csakhogy így az orvos közvetlen kapcsolatba kerül a beteggel” – mondta Csenge, akinek sokkoló élményt jelentett egyik nyári gyakorlatán, hogy a nővér kesztyű nélkül vett vért, noha ez kifejezetten tilos. Szavait Zoltán is megerősíti egy személyes élménnyel. „Volt, hogy az egész osztályon nem volt fertőtlenítő, úgy kellett vadásznunk, de hasonló eset, mikor egy kórteremben az összes ember vizitje végeztével mos kezet az orvos, nem egyesével, és nem visel kesztyűt.”
Amélia leggroteszkebb élménye hascsapolás közben történt: „A szövetközti folyadék eltávolítását szerintem szívóval kell csinálni, ám itt a gravitációt használva folyt egy koszos diszperzites vödörbe, majd mérés után a nővér egyszerűen a lefolyóba öntötte. Borzasztó volt.”
Hálapénzt még egyikük sem kapott, de látni már láttak rá példát. „Az egyik elég ciki volt: én vettem észre, hogy az ötezres majdnem kiesik a sebészünk farzsebéből, így szóltam, mire azt mondta, hogy ezt az egyik betege adta, de neki nem kell, és odaadta a kisműtőben dolgozóknak, hogy osszátok el, lányok” – meséli Amélia. De azért hozzáteszi: személy- és korfüggő, ki hogyan áll hozzá. Ezzel a többiek is egyetértettek, és szerintük ha már hálálkodni akar a beteg – a konkrét szavakon túl, ami elég is lenne –, sokkal szívesebben fogadnak el kis ajándékokat, csokit, bonbont, mint bankókat.
Zoltán ódzkodik a zsebbe csúsztatástól, de a kisebb ajándékokkal nincs baja. „Az teljesen rendben van, ha a beteg hoz az osztályon dolgozó nővéreknek csokit, az orvosnak egy üveg bort – de pénzt, azt ne. Ezt sem muszáj, mert nem ezért csinálják, de ha a beteg nagyon akarja, akkor inkább így.”
Csenge azért emel kifogást a hálapénz ellen, mert úgy tűnhet, hogy a beteg ezzel „megvesz egy szolgáltatást”, az egészséget, illetve garanciát a gyógyulásra, de ezt az orvos nem tudja garantálni, hiszen az emberi test nem egy irányítható tárgy, ugyanakkor mindent megtesz azért, hogy segítsen, hiszen ez a dolga, erre tette fel az életét. „Ezt a kvázi kereskedelmi, függőviszonyt nem szabadna beengedni az egészségügybe, mert nem erről kell szóljon. Azért választottam ezt a hivatást, mert segíteni akarok az embereken.”
Beszámolójuk alapján kétszázan kezdtek az évfolyamon és nagyjából ennyien végeztek, viszont ahogy bármelyik más egyetemi szakon, itt is végbementek személycserék, bukások. Hogyan lehetséges, hogy ennyien végeztek, mégis emberhiány van?
Ami papíron működik, az a gyakorlatban korántsem biztos. Így járt Csenge, akinek már régóta húzódó ügye van az Egészségügyi Központtal: mint mondta, nincs elég rezidenshely, és hiába telefonál, próbál intézkedni, „csak ide-oda kapcsolgatnak, mert senki sem tud biztos választ adni. Ha ez így folytatódik, külföldön kezdem el a képzést.” Mint kiderült, elővigyázatosságból már be is adta önéletrajzát egy fejvadász céghez, noha nem állt szándékában korábban külföldre menni. „Ahogy néztem, az évfolyamunkról kevesen gondolkoztak külföldben első körben, azonban ha ellehetetlenítik az itthon maradást, miért ne mennénk ki, ahol tárt karokkal várnak?” Amíg húzódik az ügy, valamiből meg kell élnie, így ügyeleten vállalt munkát, de a honoráriumot „kész viccnek” érzi, heti 70 óráért nettó 200 ezer forintot fog kapni. „Nagyon nehéz ebből kijönni, a magas óraszámról nem is beszélve, ami borzasztóan kimerítő. A négynapos ügyeletre is be kellett ugranom, mert orvoshiány van, hiába vagyok magam is megfázva, egyszerűen muszáj, nekem nincs helyettesem.”
Amélia hat év alatt végezte el az alapképzést, és még további öt év tanulás után szülész-nőgyógyászként kíván elhelyezkedni – de a fizetéstől függ a helyszín. „Az elhelyezkedéssel nincs probléma, az évfolyamtársaim 90 százalékának már megvan a helye. Azonban a végzettek 40 százaléka eleve külföldön kezdi meg a rezidensséget, Németországban várják a magyarokat, ami olyannyira bevett szokás, hogy a szakképzés elvégzése után a magyar szakorvos alá magyar rezidenseket osztanak be. Aki beszéli a nyelvet, annak tök jó dolga van odakint a 2500 eurós fizetéssel, bőven megél belőle.”
Arra a kérdésre, hogy számára a külföldi munkavállalást rejti-e a jövő, rövid hezitálás után egy kurta „talán” hangzik el, majd jön az indoklás. „Ha nem is végleg, tapasztalat- és pénzszerzés miatt megérné. Nézd, össze szerettünk volna költözni a párommal, de ilyen albérletárak mellett az ősztől keresett 140 ezer forintból egyszerűen nem lehet megélni tisztességesen Magyarországon, nemhogy összebútorozni.” A kiutazásra már az ötéves képzés ideje alatt sor kerülhet, ám „ha szakorvos leszek, nem azt mondom, hogy eljön a Kánaán, de hasonló lesz a helyzet: Angliába keresnek szülész-nőgyógyászokat, akik 5000-6000 eurós fizetést kapnak. De akár Svédországot is említhetném, ahol az orvosi egyetem hiánya miatt még azt is vállalják a külföldi munkavállalókért, hogy megtanítanak svédül és a kiköltöző család összes tagjának segítenek elhelyezkedni, beilleszkedni, óvodát biztosítanak, satöbbi. Az életpályamodell alapjául a fizetésnek kellene szolgálni, amiért érdemes lenne itt maradni.”
Azután azt is hozzáteszi: az ösztöndíjszerződés sem fogja visszatartani, ha elszánta magát a kiköltözésre, mert „röhögve” vissza tudja fizetni a kinti fizetéséből a havi 100 ezer forintot. „Itthonra jó megoldás, de ezzel sem tarthatnak vissza senkit, aki elhatározta magát.”
Zoltán viszont maradni szeretne. Vidéken és külföldön végezte gyakorlatait, és most kipróbálja, milyen egy budapesti kórházban élesben. „Ami biztos, hogy dolgozni akarok, és egyelőre itthon. Hogy mit hoz a jövő? Azt nem tudom, lehet, hogy pár év múlva váltok külföldre, de jelenleg minden erőmet a munkának szentelem, és hiába vagyok tisztában a sok hátulütővel, szeretem a hivatásomat, és egyszer sem gondoltam meg magam a képzés alatt. Ha valaki elszánt, túl tudja magát tenni ezeken az apróságnak nevezhető buktatókon is. Kicsit persze riasztóak is a körülmények, nem szeretnék pályakezdőként még a gumikesztyűhiányon is idegeskedni, de most fontosabb, hogy hat év után végre kenyérkereső lehetek.”
Amiben azonban mind egyetértettek, hogy akkor sem tanultak volna mást, ha mindezzel már az elején tisztában lettek volna.
