– Biztosan szabályosan parkoltad le az autót? – kérdezem fotós kollégámat, amikor otthagyjuk a járművet a hajdúszoboszlói rendőrség előtt. Nincs okunk a törvénytől tartani, a helyzet mégis némi izgalommal tölt el: mégiscsak Magyarország legerősebb rendőrével, Lukács Krisztián főtörzszászlóssal – aki júliusban hetedik alkalommal nyerte el a címet – készülünk találkozni.
Nyitásként elmeséli, miként bírt jobb belátásra pár napja néhány magából kivetkőzött lengyelt egy kocsmában. Hiába végtelenül kedves és előzékeny ember, megértjük, hogy nem kötekedtek vele a turisták.
A város egy csendes kis utcájában álló, inkább falusi parasztházra emlékeztető épületben tagbaszakadt emberek gyúrják a vasat. A helyet a Herkules sportegyesület tartja fenn, mindent Lukács Krisztián és kolléganője hozott létre saját és pályázati pénzből.
Amikor a hölgytől kávét kapunk, vendéglátónk megjegyzi, a Magyarország legerősebb amazonja megméretés 2014-es és 2015-ös második helyezettje áll előttünk. Ráadásul erőemelő magyar bajnok. Mi pedig még sokkal szerényebbek és udvariasabbak leszünk, a bölcsészek jól nevelt, jobbik énjét tartjuk magunkban éberen.
– Ha nem dolgozom, általában itt töltöm az időmet, ahogy a 18 éves fiam is. A rendőri testületből sokan járnak ide, rajtuk kívül katonák is jönnek. Az őrmester úr pedig tanuló, a rendészeti szakközépiskolába jár Miskolcra, most gyakorlaton van velem – mutatja be Lukács Krisztián azt a fiatalembert, aki érkezésünk óta vele tart.
A főtörzszászlós és barátai, edzőtársai, valamint kollégái nem csak versenyeken indulnak. Ha a sportegyesületet felkérik, bemutatókat is tartanak. Lukács indult a nem rendőröknek rendezett erős emberek versenyén is, amivel kapcsolatban a félig tájékozott érdeklődőknek azonnal Fekete László ugrik be. Magyarországon azonban két szövetség van, az egyik a Natúr Erős Emberek Szövetsége, ennek a prominens képviselője Fekete. Lukács Krisztián a HSMA (Hungarian Strongman Association, azaz a Magyar Erősember-szövetség) versenyein szokott indulni.
Tizenhárom éves kora óta gyúr. Ekkor, a nyolcvanas évek végén jött divatba a kondizás Magyarországon.
– Pesten már voltak akkoriban komolyabb helyek, viszont Hajdú-Biharban inkább csak „sufnitermek” akadtak. A testnevelő tanárom, mivel látta, hogy jó hozzá a testalkatom, rábeszélt, menjünk el a Toldi kondiversenyre. Arra a nyárra kaptunk tőle egy tizenöt kilós súlyzót. Készültünk is, és nyolcadikban megnyertük a területi és a megyei válogatót, az országos versenyen pedig tizenegyedikek lettünk. Tizennégy évesen már száz kilóval nyomtam fekve.
Lukács Krisztián huszonnyolc éves kora óta, tizennégy éve versenyez komolyabban. Az erőemelés és az erősember-versenyek tekintetében több mint 150 megméretésen van túl. Indult a magyar kupában, bejutott az országos bajnokságra is, de érzi, mint bármely más sportágban, egyszer itt is elérkezik a profi pályafutás vége. – Kifelé tartok már. Talán a versenyzésnél is nehezebb volt megtanulnom, hogy szerepeljek. Kezdetben nem szerettem. Bár megjegyzéseket nem nagyon tesznek, mert általában Darázs Ádám, Magyarország hatszoros, Közép-Európa ötszörös erős embere a konferanszié, és ő gyorsan tisztázni szokta, hogy rendőr vagyok, miközben reményét fejezi ki, hogy az ellenfelemet nem kell majd körberajzolni.
Lukács Krisztián hívta életre A legerősebb rendőr versenyt is. Mint fogalmaz, szerette volna, ha valami kapcsolódik a nevéhez. Valami olyan, ami szeretett sportjához és munkájához is köthető. Így pont kapóra jött, hogy 2007-ben Hajdúszoboszlón rendezték meg az országos rendőrnapot. A testület előállhatott ötletekkel, és ő a versennyel rukkolt ki. Az első alkalom még nem kapott nagy nyilvánosságot, de rájöttek, hogy mindez érdekli az embereket. A másodikra már jöttek tévéstábok is, azóta évente országos érdeklődés kíséri a megméretést.
Magyarország igazoltan legerősebb rendőre legtöbbször baleseti helyszínelőként szolgál. Az autósok gyakran megismerik, és ez hol sportemberi, hol rendőri munkájának köszönhető. Olykor halálos balesetekhez is hívják. Erről azt mondja, ilyenkor muszáj tisztán gondolkodnia, ki kell zárnia a külvilágot, hogy pontosan végezhesse a munkáját. Hajdúszoboszlón kimondottan pörgős a nyár, és Krisztián jár ki elfogásokhoz is.
– Egyszer igazoltattam amolyan helyi figurákat – mesél tovább –, az egyikük rázendített, hogy ej, de szép nagy karom van. Mondtam neki: „Kabátban vagyok, honnan tudod?” Ismertek a tévéből, gondolták, próbálnak egy kicsit barátkozni. Még hozzátette: „Ej, hát magának drukkoltunk!” Debrecenben az idős nénik a legnagyobb szurkolóim, szokták hozni az újságokat, ha meglátnak benne.
Járőrözni indulunk. Mint megtudjuk, követjük a járőrök bibliáját, az útirányt. Innen, a rendőrautóból valahogy végtelenül békés, szabályos és udvarias a forgalom, senki nem előzget index nélkül a záróvonalon. Útközben marad idő még egy-két sztorira. Furdal a kíváncsiság, kellett-e valaha latba vetnie munkája során a tekintélyes termetét.
– Általában hallgatnak rám, vagy jobban elfogadják tőlem, amit el kell. Azért így is gyakran előfordul, hogy mérgesnek kell lennem. Volt egy aranyos eset, amikor családi perpatvarhoz hívtak. A férfinak nem lett volna joga a lakásban tartózkodni, mert eltiltották onnan. Felsoroltam neki, milyen joghátránnyal jár, ha marad. De kötötte az ebet a karóhoz, panaszt akart tenni, nem is annyira ellenem, mint a helyzet ellen, hogy a volt felesége ki akarja rakni a szűrét. Végül együttműködött velem, és elhagyta a lakást. A jegyzőkönyvbe pedig ezt vetette be az illető: „Kiérkezett egy tagbaszakadt rendőr, felszólított, hogy hagyjam el a lakást, mire én azt válaszoltam, hogy jó, és elhagytam.”
Mi is magabiztosan indulunk haza, kicsit talán reménykedve is egy igazoltatásban, hogy elbüszkélkedhessünk a mögöttünk álló nappal.
