„Szocialista haladás”: rá sem lehetett ismerni a palócföldi falura

77 éves a Magyar Nemzet – új rovatunkban legendás idők lapszámaiból idézünk.

Bujákra tartunk, kíváncsian arra, mit változott az utóbbi három esztendőben, amióta nem láttuk. Bujákra, Nógrád kellős közepére, az erdős hegyhátak alatt megült nagy faluba, a várrom alá, Glatz Oszkár falujába. Mert mondhatnánk az ő falujának is, évtizedeken keresztül örökített itt meg tájat, embert, gyereket, menyecskét, s küldte a vidék enyhe báját, népe viseletének virágos szépségét világ hírévé. S ha majd Buják körül a világ teljesen megváltozott már, Glatz Oszkár ecsetje emlékében él tovább az időben. A falu hálás is neki: utcát nevezett el róla, háza falát – ahol tavasztól őszig dolgozott – tábIával jelölte meg.

A változás rögtön a falu elején megállít: a Zöldmező Termelőszövetkezet széles, új épületei, Istállói, szérűi ott büszkélkednek a régi vásártér szomszédságában, ezt rögtön korszerű házsorok követik, amelyek jobbra-balra felnyúlnak, s leágaznak a keskeny oldalvölgyekbe, mint a falu testének új erei, szerteágazóan. Csupa szilárd kőház, nagyablakos, egészséges, virágos udvarral ékes.

Az autóbusz az új vendéglő előtt áll meg s ezt a vendéglőt Buják már korszerűen – presszónak nevezi, mert feketekávét is lehet kapni benne s a nyári rekkenőben kitűnő fagylaltot. Fél falu gyereke járul a mogyorós fagylalt érdekében a pulthoz. A modern, lapos épülettel valami nagyot akart alkotni tervezője, tehát sehogy sem illik bele a faluképbe: szürke, vaskos bazalttömbjeivel inkább valamely magashegyi turista-menházra emlékeztet, mint Palócia virágos tájaira. Az építészeti hagyományokat a kor egészséges követelményeivel ügyesen egyeztető magánházak és középületek tervezője, úgy látszik még az idők méhében leledzik.

Országos típusházak helyett táj-típusházakat kellene alkotni. Mind a táj, mind az építészeti hagyomány – mind a nép megérdemelné. Félős, hogy a Cserhátgyöngye vendéglő mellett igen nehezen és lassan épülő művelődési ház is Ilyen sablon-sorsra jut. Pedig művelődési ház már igen elkelne Bujákon, nincs hely, ahol a fiatalok táncra, műkedvelő előadásra, előadások meghallgatására, az öregek pedig egy kis beszélgetésre összejöhetnének.

A „falu lelke”, történetének, szokásainak, hagyományainak mindentudója az évtizedek óta itt tanító Almási Miklós igazgató intézi nagy kedvvel és lelkesedéssel Buják művelődési ügyét – főképp azzal, e pillanatban, hogy a pártházban beállítja a televíziót. De ha kell, a sportpályán intézkedik, ünnepélyt rendez, viseleti versenyt tervez, előadást tart, szociológussal a falu haladását ismerteti, írónak témát ajándékoz, néprajzosnak elmondja, viseletben, szokásokban, hagyományokban ml maradt még meg Bujákon, a történelemtudóst is elszórakoztatja a hajdani várkapitány, Kapitány György és Hubiár basa párviadalának regényes históriájával.

Magát a párviadal helyszínét, az Aga kertjét már nemigen láthatja az idegen: legújabban a bujáki erdőség s maga a vár is vadvédelmi terület lett, belépni oda sem szabad. A turisták kedvelt „országos kék”-útvonalát is áthelyezik innen. Pedig legalább a ligetes mező közepén emelkedő, s oly szép kilátást nyújtó várrom érdemelné meg, hogy a természetjárók, történészek felmászhassanak borostyánnal borított roppant bástyamaradéka közé, s utána végigsétálhassanak a bájos patakvölgyön. Vajaiba volt itt még egy másik látnivaló is: a grófi kastélyból átalakított SZOT-üdülő, de az három éve – egy építőipari vállalat embereinek ügyetlensége folytán – leégett s romfalai tövében legfeljebb erdészeti dolgozók tartanak nyári táncmulatságot, ha erre kerekedik kedvük ünnepnap délutánján. (S önkéntelen felötlik az emberben a kérdés, vontak-e valakit is végül felelősségre az üdülőház elpusztítása miatt?)

A vasárnapi ünnepség a vár alatti pázsiton színes, eleven virágok forgatagává vált: két tucatnyi bujáki lány, fiatal menyecske még felvette a színes szoknyákat, a csipkés Ingvállat, a virágos pruszlikot, fejére kötötte a kendőt, ketten a „kakaktúr” nevű fejéket is viselték, kivarrott féketőt is láttunk, így táncoltak rádiózenére és hangszóró zajával, mert a helybeli cigánybandát Ecseg kérte kölcsön, az nem jött ki a rétre.

Lett volna viseleti szépségverseny is este a vendéglő komor szürke bazaltkockái között – Itt egy kéttagú dzsessz dobolt, zongorázott nagy hévvel –, de a nagy táncos meleg után mindenki levetette este otthon a szűk, szorító derekat, feszes pruszllkot és a szövetkezet által kissé bátortalanul és szervezetlenül meghirdetett szépségversenyből nem lett semmi, túlságosan dús volt amúgy is a program. De Almási Miklós igazgató úr nagy viselet! versenyt tervez az őszre, lesz érdemes majd megnézni! A viseletet már jobbadán csak a szekrényben őrzik, idegeneknek otthon mutogatják. Ritka ünnepen veszik föl.

Csökkent emiatt Buják idegenforgalma; a turistaforgalom pedig a vadvédelmi terület miatt állt le. Nincs mit fényképezni és nincs merre járni. A viselet-néző nagy IBUSZ-buszok megritkultak immár. De a falu már nem idegenforgalmából él. A sok új portát a vidék ipara, a salgótarjáni, nagybátonyi, petőfibányai, selypi gyár, bánya építette föl.

Négyszáz házat építettek át s föl építettek föl újonnan Bujákon az utóbbi néhány esztendő alatt! A hét eleji munkás-autóbusz hét-nyolcszáz embert visz az iparvidékre csak a faluból és hossz-viszi őket a hét végén. Ezer férfi dolgozik „kint” s hozza haza a pénzt, épít, beszerez, újít, szépít. A termelőszövetkezetet az asszonyok és az idős férfiak „ápollyák”. Ámde újabban már fiatal férfiak is maradnak itthon – az utóbbi két év változása ez – úgy találják, hogy számításuk szerint való a termelőszövetkezet is. A 3300 holdnyi területen 800 holdnyi kitűnő legelő van: az állattenyésztést akarják Bujákon fellendíteni, ez hoz majd új gazdasági vérkeringést a faluba.

A vérmes-kedvű legények verekedőhajlama is megszűnt az új világgal. Nincs felvég-alvég bicskapárbaja, a szegény lány, gazdag legény romantikája is a múlté. A fiatalok házasságát nem öregek boronálják össze többé, sorsuk felől maguk határoznak. Kisebb lett a lakodalmi „örömkalács”, de nagyobb, dúsabb az eljegyzési lakoma. Minden alakul, forr, változik. Három éve nem láttuk Bujákot, s azóta is mennyi változás már!

A „falu remetéje” mereng csak a múlton odafönn, a Kálvária-dombon: egy szegény, öreg ember, akit a falu jó szíve tart ki, s akinek az a feladata, hogy a Kálváriát őrizze, s ha netán kigyulladna az erdő, húzza meg a hegyi harangot. Hát csak ül, üldögél naphosszat s nézi, odalenn mint újul meg a falu.

Szombathy Viktor (1965. szeptember 30., 3. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!