Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek... sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
Kétmillió palack tejet ittak félév alatt a fővárosi iskolásgyerekek
A fővárosi iskolai tejreggeliztetésről szóló jelentés szerint ez év első felében összesen 107 napon át volt az iskolákban tejtízóraizás és ezalatt az idő alatt összesen 2 083 169 palack tejet fogyasztottak el. Egy-egy palack két deci tejet tartalmaz, így az elfogyasztott tej mennyisége 416 600 liter. Ebből a mennyiségből a főváros 1 535 600 palackot osztott ki ingyen a szegény szülők gyermekei között, 547 000 palackot az aránylag módosabb szülők gyermekei a tízórai szünetben palackonként 7 fillérjével vásárolták meg.
(1938. augusztus 30., kedd, 9. oldal)
Buják új színei
Az út kissé poros és az Apcról induló reggeli autóbusz tele vidám ünneplő néppel, apró gyerekekkel, gyümölcsös kosárral, kissé szorongunk. „Rázógyik” a termetes kocsi, ahogy a völgykatlanokban megülő virágos falvak erdőfoltok, a hullámos dombok hátán sárgálló szántóföldek, kukoricások és napraforgó táblák között kanyargunk a Cserhát lankáin, Palócia édes-szavú földjén. A benti hőséget a „népek” utazó-nyugalma, kedélyes társalkodása enyhíti, meg kalauz és kocsivezető szinte rokoni kedvessége; „emberközelségben” vagyunk, mondhatná, egy szociológus. Pesti kalauznak tanfolyamul ajánlanók. A megállóknál ismerősök és rokonok hada: fogadnak vendéget, búcsúztatnak távozót. Bányász-sisakos legény söröskorsóval integet utánunk az italbolt küszöbéről.
– Így változtatta meg a zalaiak életét az olajkincs
– Cipőraktárnak használták a Budavári Palota épületeit
– Mindenkit megdöbbentett a gróf
A további bejegyzéseket itt olvashatja.
Ezek a palóc falvak úgy élnek a messzi köztudatban, mint a változatlan múlt, megkövesedett néprajzi hagyomány, színes érdekesség, vasúti fülkék falát díszítő csipkés-csizmás fénykép, fura szójárás, amelyet még a legkitűnőbb színész sem tud utánozni, ha nem élt közöttük gyerekkorában; népi anakronizmus a szocialista haladás világában. Pedig mennyire megmásult.
Bujákra tartunk, kíváncsian arra, mit változott az utóbbi három esztendőben, amióta nem láttuk. Bujákra, Nógrád kellős közepére, az erdős hegyhátak alatt megült nagy faluba, a várrom alá, Glatz Oszkár falujába. Mert mondhatnánk az ő falujának is, évtizedeken keresztül örökített itt meg tájat, embert, gyereket, menyecskét, s küldte a vidék enyhe báját, népe viseletének virágos szépségét világ hírévé. S ha majd Buják körül a világ teljesen megváltozott már, Glatz Oszkár ecsetje emlékében él tovább az időben. A falu hálás is neki: utcát nevezett el róla, háza falát – ahol tavasztól őszig dolgozott – tábIával jelölte meg.
A változás rögtön a falu elején megállít: a Zöldmező Termelőszövetkezet széles, új épületei, Istállói, szérűi ott büszkélkednek a régi vásártér szomszédságában, ezt rögtön korszerű házsorok követik, amelyek jobbra-balra felnyúlnak, s leágaznak a keskeny oldalvölgyekbe, mint a falu testének új erei, szerteágazóan. Csupa szilárd kőház, nagyablakos, egészséges, virágos udvarral ékes.
Az autóbusz az új vendéglő előtt áll meg s ezt a vendéglőt Buják már korszerűen – presszónak nevezi, mert feketekávét is lehet kapni benne s a nyári rekkenőben kitűnő fagylaltot. Fél falu gyereke járul a mogyorós fagylalt érdekében a pulthoz. A modern, lapos épülettel valami nagyot akart alkotni tervezője, tehát sehogy sem illik bele a faluképbe: szürke, vaskos bazalttömbjeivel inkább valamely magashegyi turista-menházra emlékeztet, mint Palócia virágos tájaira. Az építészeti hagyományokat a kor egészséges követelményeivel ügyesen egyeztető magánházak és középületek tervezője, úgy látszik még az idők méhében leledzik.
Országos típusházak helyett táj-típusházakat kellene alkotni. Mind a táj, mind az építészeti hagyomány – mind a nép megérdemelné. Félős, hogy a Cserhátgyöngye vendéglő mellett igen nehezen és lassan épülő művelődési ház is Ilyen sablon-sorsra jut. Pedig művelődési ház már igen elkelne Bujákon, nincs hely, ahol a fiatalok táncra, műkedvelő előadásra, előadások meghallgatására, az öregek pedig egy kis beszélgetésre összejöhetnének.
A „falu lelke”, történetének, szokásainak, hagyományainak mindentudója az évtizedek óta itt tanító Almási Miklós igazgató intézi nagy kedvvel és lelkesedéssel Buják művelődési ügyét – főképp azzal, e pillanatban, hogy a pártházban beállítja a televíziót. De ha kell, a sportpályán intézkedik, ünnepélyt rendez, viseleti versenyt tervez, előadást tart, szociológussal a falu haladását ismerteti, írónak témát ajándékoz, néprajzosnak elmondja, viseletben, szokásokban, hagyományokban ml maradt még meg Bujákon, a történelemtudóst is elszórakoztatja a hajdani várkapitány, Kapitány György és Hubiár basa párviadalának regényes históriájával.
Magát a párviadal helyszínét, az Aga kertjét már nemigen láthatja az idegen: legújabban a bujáki erdőség s maga a vár is vadvédelmi terület lett, belépni oda sem szabad. A turisták kedvelt „országos kék”-útvonalát is áthelyezik innen. Pedig legalább a ligetes mező közepén emelkedő, s oly szép kilátást nyújtó várrom érdemelné meg, hogy a természetjárók, történészek felmászhassanak borostyánnal borított roppant bástyamaradéka közé, s utána végigsétálhassanak a bájos patakvölgyön. Vajaiba volt itt még egy másik látnivaló is: a grófi kastélyból átalakított SZOT-üdülő, de az három éve – egy építőipari vállalat embereinek ügyetlensége folytán – leégett s romfalai tövében legfeljebb erdészeti dolgozók tartanak nyári táncmulatságot, ha erre kerekedik kedvük ünnepnap délutánján. (S önkéntelen felötlik az emberben a kérdés, vontak-e valakit is végül felelősségre az üdülőház elpusztítása miatt?)
A vasárnapi ünnepség a vár alatti pázsiton színes, eleven virágok forgatagává vált: két tucatnyi bujáki lány, fiatal menyecske még felvette a színes szoknyákat, a csipkés Ingvállat, a virágos pruszlikot, fejére kötötte a kendőt, ketten a „kakaktúr” nevű fejéket is viselték, kivarrott féketőt is láttunk, így táncoltak rádiózenére és hangszóró zajával, mert a helybeli cigánybandát Ecseg kérte kölcsön, az nem jött ki a rétre.
Lett volna viseleti szépségverseny is este a vendéglő komor szürke bazaltkockái között – Itt egy kéttagú dzsessz dobolt, zongorázott nagy hévvel –, de a nagy táncos meleg után mindenki levetette este otthon a szűk, szorító derekat, feszes pruszllkot és a szövetkezet által kissé bátortalanul és szervezetlenül meghirdetett szépségversenyből nem lett semmi, túlságosan dús volt amúgy is a program. De Almási Miklós igazgató úr nagy viselet! versenyt tervez az őszre, lesz érdemes majd megnézni! A viseletet már jobbadán csak a szekrényben őrzik, idegeneknek otthon mutogatják. Ritka ünnepen veszik föl.
Csökkent emiatt Buják idegenforgalma; a turistaforgalom pedig a vadvédelmi terület miatt állt le. Nincs mit fényképezni és nincs merre járni. A viselet-néző nagy IBUSZ-buszok megritkultak immár. De a falu már nem idegenforgalmából él. A sok új portát a vidék ipara, a salgótarjáni, nagybátonyi, petőfibányai, selypi gyár, bánya építette föl.
Négyszáz házat építettek át s föl építettek föl újonnan Bujákon az utóbbi néhány esztendő alatt! A hét eleji munkás-autóbusz hét-nyolcszáz embert visz az iparvidékre csak a faluból és hossz-viszi őket a hét végén. Ezer férfi dolgozik „kint” s hozza haza a pénzt, épít, beszerez, újít, szépít. A termelőszövetkezetet az asszonyok és az idős férfiak „ápollyák”. Ámde újabban már fiatal férfiak is maradnak itthon – az utóbbi két év változása ez – úgy találják, hogy számításuk szerint való a termelőszövetkezet is. A 3300 holdnyi területen 800 holdnyi kitűnő legelő van: az állattenyésztést akarják Bujákon fellendíteni, ez hoz majd új gazdasági vérkeringést a faluba.
A vérmes-kedvű legények verekedőhajlama is megszűnt az új világgal. Nincs felvég-alvég bicskapárbaja, a szegény lány, gazdag legény romantikája is a múlté. A fiatalok házasságát nem öregek boronálják össze többé, sorsuk felől maguk határoznak. Kisebb lett a lakodalmi „örömkalács”, de nagyobb, dúsabb az eljegyzési lakoma. Minden alakul, forr, változik. Három éve nem láttuk Bujákot, s azóta is mennyi változás már!
A „falu remetéje” mereng csak a múlton odafönn, a Kálvária-dombon: egy szegény, öreg ember, akit a falu jó szíve tart ki, s akinek az a feladata, hogy a Kálváriát őrizze, s ha netán kigyulladna az erdő, húzza meg a hegyi harangot. Hát csak ül, üldögél naphosszat s nézi, odalenn mint újul meg a falu.
Szombathy Viktor (1965. szeptember 30., 3. oldal)
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
