Végigjártam a talicska eltűnésének útját, valamennyi fázisát. Valamennyi szervet, amelynek köze volt hozzá. Egyértelműen és egybehangzóan, nagyon őszintén – sajnálták. A talicskát. Sőt, a gyárakat, a bányákat, a népgazdaságot is, amelyek mindegyikében jókora űr tátong váratlan távozásával. Amely elképesztő gyorsasággal ment végbe.
Ezt aztán igazán senki sem gondolta volna róla. Kivált az űrhajózás korszakában!
A Fővárosi Döntőbizottság legnagyobb szobája is szűknek bizonyult annak a pernek tárgyalása során, amelyben a MÜART (a Műszaki Árukat Értékesítő Vállalat) kérte negyven gyárral, üzemmel, bányával kötött szerződéseinek – kötbér nélküli! – felbontását. A fővárosi tanács első emeleti tanácstermét kellett kölcsönkérni, hogy a heves vitákkal lefolyt tárgyalást megtarthassák. A címszereplő – a talicska volt. Amelynek – mint köztudomású, csak egy kereke van. De ez untig elég ahhoz, hogy funkcióját maradéktalanul betöltse. Ha van.
A per során a következők derültek ki: a talicskát Magyarországon a szentendrei Erdészeti Fa- és Vegyesipari Vállalat (a volt Kocsigyár) gyártotta. Igen ám, de 1966-ra, fontosabb népgazdasági érdekekre való hivatkozással az Országos Tervhivatal és az Országos Erdészeti Főigazgatóság nem tervezte be a talicskagyártást Szentendrén. És ez még nem lett volna végzetes hiba. A kézi erővel tolt talicskák helyett gépi erővel vont traktor utánfutók gyártását írja elő az idei terv a szentendreieknek. Fontos is, hasznos is, amit gyártanak. Közelebb is áll profiljukhoz, a mezőgazdasághoz. Elvégre a fától nemcsak az erdőt, de a mezőt is illik látni!
Ahol a baj elkezdődik: nemcsak Szentendrén, de másutt sem jelöltek ki termelőegységet a talicskagyártásra. Hogy elfelejtették-e, vagy egyszerűen azt hitték, már nem lesz rá többé szükség, ezt későbbi, privát szorgalomból végzett, a tárgyalástól független nyomozásaim során sem sikerült tisztáznom. Pedig a talicska kell! Amint ezt az alábbi ábra mutatja.
