Lehetne sorolni azokat a tényezőket, amelyek nem hogy szerepet játszanak a fizikai és lelki egészségromlásban, hanem egyenesen hátráltatják a gyógyulást. A rossz egészségügyi és halálozási mutatókért nemcsak a bagózás, a rosszul megválasztott vagy hiányos étrend, a mozgásszegény életmód a felelős, hanem a bizalmi, a morális, illetve a szociokulturális környezet is. Régóta cipelt örökségünk ez. A rossz anyagi helyzetben lévőknek komoly akadályokat kell legyűrniük, miközben azért érdemes beszélni az egyén saját felelősségéről is. Meg vagyok győződve arról, hogy mondjuk a hálapénz, a rossz modor – beteg és egészségügyi dolgozó részéről egyaránt – eleve destruktív légkört teremt a gyógyulási folyamat köré. Ez manapság az egyik legsúlyosabb bizalmi és morális vákuum, amit a lehető leggyorsabban meg kellene szüntetni.
Előbbi évtizedek óta létező probléma, amit a béremelések sem fognak megoldani, mivel a mentalitásváltás költségei nem forintban mérendőek, utóbbi pedig olyan szocializációs kérdés, aminek szilárd alapjait a családban kell lefektetni. Visszatérve a félelem bérére: az „adónak” és a „fogadónak „ is változnia kell(ene). Az intimitás és a diszkréció száműzése a rendszerből szinte minden pillanatban tetten érhető.
Ugyanakkor akad jó és követendő példa is. Tök véletlenül összefutottam egy csókával apró és cseprő ügyeimet intézve. Majd kiderült, hogy az egyik fővárosi kórházban dolgozik. Betegtologatóként kezdte. A helyzet a következő: ápolói feladatokat is ellát, viszi az ágytálat, takarít és vért vesz, ha arra van szükség. Több éves ápolói képzésen vesz részt, s megcélozta az aneszteziológia álmos világát. Pokoli sokat éjszakázik, amit megérez magánélete is.
Viszont a betegek imádják. Azért van ez így, mert tud köszönni, udvarias és ami a legfontosabb: empatikus a keze alá kerülő „emberanyaggal”. Képes olyan egészen elképesztő és fura dolgokra is, hogy vérvételnél nem a már amorffá szurkált karból veszi le, amit le kell venni, hanem a még sértetlen végtagot célozza meg a kisebb fájdalom reményében. Az az igazság, a rendszer tele van ilyen hősökkel – orvos, ápoló –, a probléma csak az, hogy nem ők kapják meg a mikrofont, hangjukat pedig elnyeli a vákuum.
Azt mondja, nem akar azok közé beállni, akik már kiégtek-megsavanyodtak és utálják a munkájukat. Van rajta egyfajta nyomás is. Ő a „stréber”. Néhány rezidens csak addig haver és csak addig kéri tanácsait, amíg nincs meg a „papír”, utána jön a „te nekem ne mondd meg, hogy kell ezt csinálni, én vagyok az orvos”.
Nem jó neki, mégis bizakodik és optimista, miközben iskolatársai kilencvenöt százaléka külföldre menne – és el is mennek majd. De ő kitart. Úgy legyen.
