A mostani előadásban viszont Mephistopheles bemutatkozó szavai üresen csengenek a térben, nem válaszol rájuk visszhang, amely igazolná a mondatot. Az első rész eredeti befejezése pedig éppen erre a gondolatra rímelne: égi hang jelenti ki kerekké téve önmagában is a műnek ezt a felét, hogy Margaréta megváltatott. A Katona színpadán ehhez képest a közönséget nevetésre ingerelve kedélyesen vitatkozik a két főszereplő: „elkárhozott\", „üdvözült\" hallhatjuk egymás után. Az ég néma marad.
Nemcsak ezért nem állja meg a helyét a színház ajánlójában olvasható mondat, amely szerint „ a Faust I. és II. külön-külön is teljes értékű előadás\". Schilling a Margaréta-szállal látványosan nem tud mit kezdeni, Margaréta és Faust kapcsolata bulvár Lolita-sztorivá alakul át. A szerelmi történet jellegtelen, a befejezés érdektelenségbe hull.
A másnapi folytatás újabb bizonyosság a harsánysággal leplezett tehetetlenségről. Idétlen-bizarr, s legfőképpen értelmetlen ötletbörzét láthatunk a Faust II. első felvonásában. Nagyítóval kell keresnünk a valódi színházi pillanatokat. Ezek leginkább Bodnár Erikához (Heléna) és Máté Gáborhoz kötődnek. Egyébként messze ők az előadás legjobbjai.
A dráma lezárása üres, s ismét ezt a szót vagyunk kénytelenek használni, egészen érdektelen. Kulka János tehetsége eltűnik a maskarák és a túlhajszolt gegek mögött. Eltűnnek az egyéb, a Goethe-műből ismert szereplők is, valóságos rejtvény felfedni inkognitójukat. Különös helyzet: adott egy jó rendező, akinek nem egy krétakörös előadását még ma is méltán emlegetik, s hozzá a kitűnő színészgárda olyan művészekkel, mint a két főszereplő, Bodnár Erika, Haumann Péter, Pelsőczy Réka, Bán János, Keresztes Tamás, mégis: a végeredmény lehangoló, ha a dekorációt lerántjuk, lapos, szellemtelen előadást találhatunk csupán. Grandiózus kudarcról sem beszélhetünk, csupán kisbetűs csődről, s a Faustot nyomokban idéző rendezésről.
(Johann Wolfgang von Goethe: Faust. Katona József Színház. Rendező: Schilling Árpád.)
