Bizarr jeleneteket produkál a menekültválság

Szürreális életképek a migránsáradatról.

A hajnali ötig tartó tudósítást követően kis pihenőt tartunk, majd múlt hét kedden célba vesszük a horgosi zöldhatárt. A vasút mentén több migránscsoportot látunk a magyar határ felé gyalogolni, így nem állhatjuk meg, hogy ne figyelmeztessük őket: a magyar határt kerítéssel lezárták, nem tudnak átjutni azon. Hitetlenkedve néznek ránk, bárkivel is beszélünk. Csak annyit tehetünk, hogy felajánljuk nekik, velük tartunk.

A 35 fokos melegben a fotóriporter kollégával egyedül gyalogolunk a síneken, a csoporttól már régen leszakadtunk. Csak pár tíz méterre követ minket néhány menekült. Szakad rólunk a víz, ami a felvert por miatt sárcsíkot húz a bőrünkön. Kék inges emberek tűntek fel a távolban, akikről a migránsok azt hiszik, rendőrök. Majd eltűnnek a kék ingesek. És mikor már azt hittük, végleg elmentek, hirtelen feltűnik valaki előttünk: Gyurcsány Ferenc, Magyarország volt miniszterelnöke.

Először nem tudjuk mire vélni a jelenetet, már-már megcsípjük magunkat, hogy felébredjünk az álmunkból, mikor azt látjuk, a Demokratikus Koalíció (DK) vizet oszt és útba igazítja az egyik migránscsoportot a hivatalos átkelőpont felé.

Nem tagadhatjuk: ami nekünk nem sikerült, az Gyurcsánynak igen – minden migráns hisz neki, hogy lezárták a határt, így el is indulnak a kertek alatt a hivatalos átkelő felé. Velünk meglepően szívélyes a DK-stábja: vizet ugyan nem kapunk, de interjút igen.

Beletaposunk, hogy elérjük a magyar határt. És már ott is a határvédelmi kerítés, a síneken pedig a vagon, ami útját állja az illegális határsértőknek. A magyar oldalon egy kisebb tömeg gyűlt össze, akik nem engedik szóhoz jutni Z. Kárpát Dánielt, aki sajtótájékoztatót tartana. Így várunk a síneknél, hogy a jobbikos képviselő a dróthálón keresztül adjon interjút.

Most egy egészen meglepő csoport közeledik: láthatóan nagyon vidámak, bár már észrevették a kerítést. Nem tudjuk megállni, hogy ne kérdezzük meg: minek örülnek ennyire? De válaszolni sem tudnak a nevetéstől, csak jó néhány perc múlva mondja az egyikük: „It can’t stop us” – ez nem állíthat meg minket. Figyelmeztetjük őket, hogy ne nyúljanak a gyodához, és meg se próbálják átvágni, mert ez bűncselekménynek számít, amiért súlyos börtönéveket kapnak. Mire Abdullah – a legbarátságosabb migráns – felemeli a kezét, hogy csapjunk bele. Csak most érezzük leheletén azt a szagot, amivel a pesti éjszakai szórakozóhelyek bejáratánál találkozhatunk: erősen beszívtak. Abdullah barátai már fociznak a kerítésnél. Ő pedig kissé támolyogva eloldalog, és belefekszik a közeli fa alatt púposodó szeméthegybe.

Múlt hét szerdán az utunk a horvát–szerb határon lévő szerbiai Šidre visz, ahol a hírek szerint már megjelentek az első migránsok. Még alig vannak a határátkelő közelében, mégis elindulunk a kukoricáson át vezető földúton, hogy megnézzük, hogyan készült fel a horvát rendőrség a menekültáradatra. Közel fél órát gyalogolunk a porban, mire meglátjuk a rendőröket, akik már készültek: két-három 10 fős mikrobusszal várják a többezres menekültáradatot.

Horvátul kérjük a rendőröket, hogy mutassák meg, hol van a pontos határvonal, mert nem szeretnénk mi is határsértők lenni. Az egyik a cipőjével húz egy vonalat a porban és arra kér minket, mondjuk el a többi újságírónak, hogy itt a határ. De fél óra sem telik el, mire valóságos özönvízként ömlenek a zöldhatárra a migránsok: a porba rajzolt vonalat pillanatok alatt letapossák. Tízfős csoportokban engedik csak őket a mikrobuszhoz, mire óriási tömeg torlódik fel a kukoricásban: sokszor kell még fordulniuk a furgonoknak.

Aki a Balkánra utazik tudósítani, jól tudja: érdemes néhány doboz jó cigarettát vinnie, mert ezzel szóra lehet bírni a legnémább rendőröket is. Erre pedig csütörtökön szükség is volt: az előző nap Röszkénél összecsaptak a migránsok a magyar rendőrökkel, így arra számíthattunk, találkozni fogunk a rendbontókkal a tovarniki vasútállomáson.

A síneknél ekkor már óriási az embertömeg. Egy horvát rendőrt találunk, aki szerb akcentussal beszél, cigarettával kínáljuk. Az eredmény nem marad el, kis idő múlva a sebtében odaállított bódéjába is behív, ahonnan magasra szerelt kamera pásztázza a migránsokat. Majd felismerünk valakit, akit legutóbb az ATV videóján láttunk: a portál alapján mi is Che Guevarát látjuk benne. El is indulunk, hogy kérdezzük az útjáról.

Múlt hét csütörtökre a lázadó már teljesen megnyugodott, így angolul nyilatkozik nekünk az útjáról. Németország az úti célja, nem akar regisztrálni Horvátországban. Majd a horgosi eseményekről kérdezzük, mire a szemünkbe néz és otthagy minket. Pedig az előző nap testközelből szemlélhette az eseményeket.

Nem enyhül az idő, mi is megszomjazunk. A rendőröket kérdezzük, hol lehet venni vizet. A vasútállomáson nincs semmiféle büfé, így oldalra mutatnak, ahol óriási tumultus alakult ki, dulakodnak is néhányan. Hamarosan észrevesszük, hogy egyetlen kút van az állomáson, a rekkenő hőségben mindenki vizet akar. Így leteszünk a célunkról, a menekültek bizonyosan szomjasabbak.

Majd egy furgon jelenik meg, amit megrohamoznak a menekültek. De továbbra sem kapnak vizet  – hanem fogkeféket! Ezt dobálják egymásnak kézről-kézre és várják, mikor kapnak inni. S miután a fogkrémeket is megkapják, a furgon elindul a messzeségbe. Hogy miért éppen fogkefét és fogkrémet kaptak a szomjazó migránsok, csak találgatni tudunk.