Hozom haza az új népességet, majorságot a baromfiudvarba. Aranyosak nagyon, mindenfélék. Kendermagosok, barnák, tarkák, egy bőrnyakú, egy meg albínó. Jól elvannak együtt, multikulti a dobozokban, oxigén doszt. Méltatlankodó csivitelés azért, teljes joggal. Boldog csirkék majd, talán. Csak a tojásért. Az önzés része mindösszesen a boldog keresgélés, merthogy direkt összevissza és ide-oda. Nem esszük meg a haverjainkat, aki nejlonparaszt, az is marad. Popszöveg. Az előző garnitúrát kivétel nélkül elintézte a nyest, mint valami csoportkábelt az autóban. A nyest ellen állítólag nincs orvosság. Hatástalan minden a kutyaszőrtől (népi vonal) a méregdrága ultrahangos riasztóig (urbánus vircsaft). A nyest egy kis rohadék, na. Ugyanakkor meglepően jó a PR-ja, valamelyik csatornán futott egy sorozat egy bűbájos kis családról, követni lehetett az életüket. A legradikálisabb nyestfaló kommentelők egy pohár vízben az alkotókat, mint Zdeněk Milert a vakond sújtotta övezetek lakói. Hol pázsit állt, most sivatag. A kertésznadrágos édesanyádat, aztat. Ez is érthető. Magam is megengedettnek vélek minden eszközt a zongorahúrtól a brutális sörétesig (használták is sokan William S. Borroughs-tól Hunter S. Thompsonig a szakirodalomban), mint mindenki, aki takarított már mészárszékben, amely előző nap még a béke szigetének tűnt, visszakanyarodva a nyesthez. Konszenzus van viszont abban, hogy a nyest, akár az Őrnagy úr, érzékeny a zajokra. A falusi új folklór legborzalmasabbjaihoz, a benzines kaszához és a nagy sikítóhoz ugyan már hozzászokott, mint gólya a traktorhoz, de a nemzetközi nyestellenes liga tagjai abban egyetértenek, hogy a rádiót valami miatt még mindig nem bírja. Egy életem, egy halálom, holnap kiviszem a Sokolt, mert Kádár alatt jobb volt. Még egy popszöveg. Ortodox verzió, nyelvvel ellenőrzött zsebtelep, enyhe bizsergés, kávéfőzőgumival turbózva. Míííílyen jutyub? Szepesi vs. Vitray. Igen ám, de mitől vadul a pipi? (Popszöveg?) Azt azért csak az áldott emlékezetű és persze jelenű Rockenbauer Zoli gondolhatja úgy, hogy egy negyednapos Wagnertől majd helyreáll a rend, a nyest hátán feláll a szőr, viszont az előnevelt sem áll meg a fejlődésben. A hírekkel dettó ez a helyzet, véleményes, mint egy tizenegyes. Itt elég a szabadversből.
Hozom hát haza a népességet, a majorságot, szól a rádió, jönnek a hírek. Bár ne jönnének, van is kuss hátul. Mintha litvánul. ( ) Nem értjük, összebújunk, mint egy ólban. De nincs a doboz alján semmi. Fordítom, nem szartunk be azért. Ám az mégiscsak meghökkentő (Bereményi–Cseh), mennyire nincs már itten ízlés és respekt, pedig ez utóbbi kifejezést legalább a fociból ismerni kellene. Egy dolog ugyanis egyszer sem hangzott el a 444-es kollegina újbarmiai vegzálása kapcsán, bár az is baj, hogy a kollegialitás is csorbult erősen, márpedig az, hogy Halász Júlia nő. A többit majd el lehet jogászkodni, de lenne itt azért még valami, amit a huszadik öltönyös senkinek is meg kellene tanítani. ( ) Nőt csak akkor löködünk lépcsőkön lefelé – bocs a macsózásért –, ha már nem bírunk a szerelemféltéssel, és elment a maradék józan eszünk. Aztán térden állva hozzuk a virágot. Ez szicsiliánó és életszerű, a vak komondoron átlökni a donnát, az meg szimplán tahó, amennyiben ez érthető. Na most, hogy magamra haragítottam a feministákat és az álkonzervatívokat egyszerre, lapozzunk.
Jöjjön a civilezés. Még a gyurcsányi érában írtam le sokszor, hogy a civil kezdeményezések gyakorta pótolják mindazt, amire a hatalom képtelen. Akkoriban ezzel Orbán Viktor is egyetértett. Mi okom lenne éppen most megtagadni mindazt, amit mindig is gondoltam? Meg azt is még a tetejébe, hogy tényleg nem én változtam az elmúlt lassan harminc évben, hanem többek között szegény Fidesz. Vérben és takonyban. De tényleg, Zsolt, mi aztán valóban tudjuk, hogy honnan hová. Mi aztán tényleg tudjuk, hogy mi az, vérben és takonyban. Az oroszoktól Olaszliszkáig. Menj el az Áderrel pecázni. A Fanni majd lefordítja, kézrátétellel, ha kell. Nekünk kellett volna ugyanis először mérsékletet tanúsítanunk ott, a kétharmad elején. Jellemző azért, hogy hol találkozunk, baszod, Manu Chao-koncerten. Még egyikünk sem menthetetlen. Én viszem haza a pipiket a semmibe, mert a házam már a Csányié. Iszunk egy fröccsöt?
