Egészen korrekt. Ahogyan a jobboldali véleményvezérek nekigyürkőztek a tapolcai vereség utáni „gyászmunkának”, az szinte példás. Nincs maszatolás, kenegetés, hogy hát végül is csak paraszthajszállal vesztett a Fidesz, meg ez csak egy időközi volt, amely semmit sem jelent. Bayer Zsolt ehelyett megírta, hogy nem csupán egy időközi veszett el, hanem a Fidesz lelke. Bencsik András nagyjából ugyanezt fogalmazta meg, amikor leszögezte: kiszerettek a Fideszből az emberek, s ma már egy békemenetet sem lehetne összetoborozni. G. Fodor Gábor is a lélek hiányáról beszél. S hogy talán nem kellene beledumálni abba, hogyan éljenek az emberek, nem kellene náluk jobban tudni, mi a jó nekik – lásd még vasárnapi boltlakat.
A lélek újrafelfedezése, a problémák elismerése olyan látványos, hogy ha nem lenne nagyon igaz és nyilvánvaló, rögtön azt gondolná az ember: a pártközpontban találták ki, hogy most ezt kell mondani. Kivételesen az igazat. Csakhogy a lélekvesztés egyáltalán nem fél éve történt. Sokkal régebben. Tizenhárom éve, a bukott választás után. Akkor még persze nem volt nyilvánvaló. Az csak öt éve lett. Abban a másodpercben, amikor az akkor először kétharmadot szerzett párt előállt a „nemzeti együttműködés nyilatkozatával”, amelyben saját választási eredményét mitikus magasságokba emelte, forradalomnak titulálta. Önmagában ezzel még nem is lett volna baj, ha mondjuk pártközleményként adták volna ki – ezeknek kötelező elemük, hogy bugyuták legyenek, s ugyan ki ne szeretné fényezni magát egy valóban hatalmas győzelem után? A „nemzeti együttműködés rendszere” azonban már meghirdetésének módjában tartalmazta önnön lényegét: a törvény erejével tették kötelezővé, hogy közintézményekben lógadozzon a gyengécske szöveg. Világos szemlélet: az állam én vagyok. A párt érdekében nyugodtan használhatom az állam eszközeit, hiszen a pártot a nép választotta, az istenadta, amely nem foglalkozik államelmélettel, tehát államelméleti alapvetéseknek nem is kell megfelelni.
Pedig annak a bizonyos „polgári Magyarországnak” az első és addig utolsó fideszes kormányzás alatt bizony volt lelke. Egészen másmilyen. A „polgári” kellően tág fogalom volt ahhoz, hogy ne legyen egyúttal életvezetési kötelezvény, az egyéni felelősséget hangsúlyozta, öntudatos, cselekvő emberként tételezte a választót, de nem volt szektás, nem volt megosztó. Polgár egyrészt mindenki akar lenni, másrészt nemtől, vallástól, világnézettől, etnikumtól, életkortól és hobbitól függetlenül bárki lehet is az. A polgáreszme tagadta a kommunizmust. Azt a hatalmi módszert, amely nem tesz különbséget párt és állam között, amely önmagát valamely szükségszerű történelmi küldetéssel ruházza fel. A szocialista gyakorlattal is szemben állt a polgár eszméje. A gyakorlattal, amely a forrásokat nem tehetség, szorgalom alapján igyekszik eljuttatni a közösséget hatékonyabban szolgálóknak, hanem kegyként, a lojalitásért cserébe. Amely a járadékosokra épít, sírt ásva ezzel a közösség jövőjének. És még valami: a polgárság egyértelműen nyugati találmány, ebben az egyetlen szócskában tehát az is benne volt, hová tartozunk, ki a barátunk.