Véres szekér

Az első világháborús propagandagépezetet mutatja be az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása.

Mit szólnának ma ehhez a gyermekpszichológusok? Utólag visszanézve erre az időszakra az lehet a benyomásunk, mintha még a felnőtteknek szóló propaganda is gyermeki lelkekről árulkodna. A plakátok, az özvegyek és árvák javára gyártott Uránia-bögre, a jótékonysági filmvetítések mind-mind célt értek abban az időben. Célt a beszolgáltatott aranyakért kapott vas karikagyűrűk, a vasvitéz, amelynek páncélja az adakozók által felszegezett fémlapocskákból állt össze. A meggyőzés művészei pedig csak úgy ontották magukból a jobbnál jobb ötleteket.

Ahogy egy étterem plakátján – a vígan lakomázók fölött – is ott lebegett Vilmos császár sziluettje, úgy lebegett minden fölött a háború szelleme a kőbányai serfőzde reklámjától a Minuta teakivonat hirdetésééig: „Teljesen kész! Cukorral és rummal – tábori csomagolásban is”. A megkapó „mindenütt kapható” felirat, amely majd minden plakáton szerepel, elgondolkodtat az akkori Magyarország és Budapest utcaképét illetően

A jótékonykodásból természetesen a felső társadalmi osztály is kivette a részét, kiváltképp az asszonyok. A népszerű „magyar hadvezér”, József főherceg felesége, Auguszta főhercegné kezdetektől a jótékony akciók vezéralakja. A kiállítótérben kifeszített vásznon megszemlélhetjük, amint kissé mereven mozog a sebesült katonák között, frissítőt oszt nekik, miközben azokat jól felépített koreográfia szerint hozzák-viszik a hordágyakon.

A háborús propaganda lelke a sajtóhadiszállás volt. Ide osztották be haditudósítónak a polgári lapok munkatársait, akik ezen a hadsereg főparancsnokságának szervezeti keretében működő központon keresztül jutottak naprakész információhoz a hadműveletekről, a haditervekről, és persze csak ennek engedélyével is közölhették a híreket. Így lett haditudósító Molnár Ferencből, és így jutott a frontra számos ismert képzőművészünk is, hogy virtuóz skicceikkel örökre emlékezetünkbe véssék a katonák szenvedéseit. Maróti Géza a mahallai tömegsír kicsavarodott testeinek rajzain át már sokkal többet közöl a front történéseiről, mint a tudósítások rózsaszín tussal megrajzolt hősi pózai.

A háborús propaganda gyöngyszeme a margitszigeti erdélyi hadikiállítás, amely ezzel szemben továbbra is megnyugtató, hősies és esztétikus képet közvetített a háborúról. Az 1917-ben a kor nagy építésze, Medgyaszay István tervei alapján felállított, gyalulatlan nyírfából készült pavilonok a lövészárok-építészet formavilágát idézték. Lerombolt ház, felrobbantott híd tette látványossággá a háborús pusztulást, s hogy a kép tökéletesen bizarr legyen, a kiállítás ideje alatt folyamatosan mulatságokat, harci mutatványokat idéző sporteseményeket rendeztek. „Szigeti búcsú, hadimilliomosok versenye, néger öntözés, tenyérjós, politikai lövölde, szabad cirkusz és még 100 más bolondság a hadikiállításon!” – hirdeti a vidám plakát az utolsó előtti teremben.

Krúdy Gyula nem leplezett keserűséggel réved el a tárlat láttán: „Mintha minden katona háta mögött ott állna egy gyorsírásos hites jegyző, aki nyomban okiratba foglalja az eseményt, amely a katonával történt. Talán ez a nyomban leereszkedő történelmi köd, mint a csata után a mezőkre telepedő ágyúfüst, takarta el előlünk huszonnégy óra alatt kedveseink képmását; ez a nyomban megérkező történelmi távlat csillapítja a fájdalmat, hogy tovább tudjunk élni a földön, ökölbe szorított kéz és könnytelen szem nélkül; ez a másodperc alatt messzi múlttá vénült, átélt keserves óra [ ] segít meg abban, hogy panasz és siránkozás nélkül járhatunk az erdélyiek kiállításán, holott tegnap még azt hittük, hogy mindnyájan beleőrülünk a fájdalomba.”

A kiállítási képre rímel egy idézet is, amelyre az utolsó teremben bukkanunk. A kor legmakacsabb pacifistájától, Kaffka Margittól származik, aki az első pillanattól kezdve gyűlölte a háborút: „A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva a pesti színházak, kabarék plakátjait s a fényes kávéházakat éjjel, vasúttól bejövet, s nem kérdezték: »Hogy képesek itt mulatni azalatt, a családunk, a barátaink?« – hanem maguk is szomjasan és néha halálos hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak ”

Kaffka Margit jó néhány írótársával együtt a kezdetektől szembehelyezkedett a háborúpárti politikával, a Nyugat pedig 1915 tavaszától nem közölt olyan írást, amely elősegítette volna a szellemi élet militarizálódását. „A véres szekér, mely most átzörög a világon – írja Lengyel Menyhért –, hallatlan anachronizmus.” Még jó, hogy ezzel a teremmel búcsúzunk. Távozóban, a sötét macskaköveken kopogva, Krúdy mondata visszhangzik bennünk: „Mily boldog az ember, hogy tud felejteni!”