Véres szekér

Az első világháborús propagandagépezetet mutatja be az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása.

Az első világháborús propagandagépezetet mutatja be az Országos Széchényi Könyvtárban egy kiállítás, amelyet átlagos hétköznap délután jártunk be anélkül, hogy szemlélődésünket bárki megzavarta volna. Pedig a kinagyított, fekete-fehér fotók, a kor tarka plakátjai, a XX. század első nagy kataklizmájának hátországában folyó élet tárgyi emlékei tanulságosak és lenyűgözőek.

A két és fél szinten berendezett monumentális tárlat propagandája a jelek szerint – paradox módon – nem tökéletes. Kár érte, mert a kiállítás tényleg nagyon jó. A szó szoros értelmében lépcsőről lépcsőre vezet végig az esendő emberi lélek útján a kezdeti háborús lelkesedéstől a teljes kiábrándulásig.

Az első pillanattól olajozottan működő propagandagépezetnek kezdetben nem sok dolga lehetett. Nem csak azért, mert volt, akit tényleg lelkesített a tudat, hogy a Monarchia most végre megadja Szerbiának, ami jár, és dicső önvédelmi háborúba kezd, de azért is, mert a szarajevói merénylet nyarán még senki nem sejthette, miféle háború kezdődik. Senki a nép fiai és asszonyai közül. De a hatalom már tudhatta, mi készül, nem véletlen, hogy a felmerülő helyzetekre érzékenyen, szinte azonnal reagált.

A központosított államrend lehetővé is tette a hatékony propagandát. Az olyan kezdeti, ártatlannak tűnő reakciók után, mint amilyen a Ferenc Józsefre hangolt Kossuth-nóta volt, hamarosan húsba vágó agitáció következett. Az egyik magyar református leányiskola óvodásainak csoportképe, amelyen éppen tépést készítenek a magyar sebesülteknek, tavaszi népünnepély a Dumdum nevezetű csatajáték leírásához képest, amelyben „a hazafias ifjúság és hazánk jövendő katonái” számára adnak eligazítást a szerzők. „Játszótársaim! Le a játék karddal, félre a sok régi, rozsdás fegyverrel! Szűk lett az eddigi játszótér! Nagyobb, sokkal nagyobb kell! Terítsük csak ki Európa térképét az asztalra, és száguldjunk végig azon! [ ] Győztes háborúból fognak visszatérni Kedveseink, s azoknak büszkén mondhatjuk majd el, hogy ismerjük az egész, drága magyar vérrel áztatott harcteret!” – áll a bábukhoz és a játéktáblához mellékelt kiáltványban, amellyel a társaság legidősebb tagja volt hivatott csatára tüzelni pajtásait.

Mit szólnának ma ehhez a gyermekpszichológusok? Utólag visszanézve erre az időszakra az lehet a benyomásunk, mintha még a felnőtteknek szóló propaganda is gyermeki lelkekről árulkodna. A plakátok, az özvegyek és árvák javára gyártott Uránia-bögre, a jótékonysági filmvetítések mind-mind célt értek abban az időben. Célt a beszolgáltatott aranyakért kapott vas karikagyűrűk, a vasvitéz, amelynek páncélja az adakozók által felszegezett fémlapocskákból állt össze. A meggyőzés művészei pedig csak úgy ontották magukból a jobbnál jobb ötleteket.

Ahogy egy étterem plakátján – a vígan lakomázók fölött – is ott lebegett Vilmos császár sziluettje, úgy lebegett minden fölött a háború szelleme a kőbányai serfőzde reklámjától a Minuta teakivonat hirdetésééig: „Teljesen kész! Cukorral és rummal – tábori csomagolásban is”. A megkapó „mindenütt kapható” felirat, amely majd minden plakáton szerepel, elgondolkodtat az akkori Magyarország és Budapest utcaképét illetően

A jótékonykodásból természetesen a felső társadalmi osztály is kivette a részét, kiváltképp az asszonyok. A népszerű „magyar hadvezér”, József főherceg felesége, Auguszta főhercegné kezdetektől a jótékony akciók vezéralakja. A kiállítótérben kifeszített vásznon megszemlélhetjük, amint kissé mereven mozog a sebesült katonák között, frissítőt oszt nekik, miközben azokat jól felépített koreográfia szerint hozzák-viszik a hordágyakon.

A háborús propaganda lelke a sajtóhadiszállás volt. Ide osztották be haditudósítónak a polgári lapok munkatársait, akik ezen a hadsereg főparancsnokságának szervezeti keretében működő központon keresztül jutottak naprakész információhoz a hadműveletekről, a haditervekről, és persze csak ennek engedélyével is közölhették a híreket. Így lett haditudósító Molnár Ferencből, és így jutott a frontra számos ismert képzőművészünk is, hogy virtuóz skicceikkel örökre emlékezetünkbe véssék a katonák szenvedéseit. Maróti Géza a mahallai tömegsír kicsavarodott testeinek rajzain át már sokkal többet közöl a front történéseiről, mint a tudósítások rózsaszín tussal megrajzolt hősi pózai.

A háborús propaganda gyöngyszeme a margitszigeti erdélyi hadikiállítás, amely ezzel szemben továbbra is megnyugtató, hősies és esztétikus képet közvetített a háborúról. Az 1917-ben a kor nagy építésze, Medgyaszay István tervei alapján felállított, gyalulatlan nyírfából készült pavilonok a lövészárok-építészet formavilágát idézték. Lerombolt ház, felrobbantott híd tette látványossággá a háborús pusztulást, s hogy a kép tökéletesen bizarr legyen, a kiállítás ideje alatt folyamatosan mulatságokat, harci mutatványokat idéző sporteseményeket rendeztek. „Szigeti búcsú, hadimilliomosok versenye, néger öntözés, tenyérjós, politikai lövölde, szabad cirkusz és még 100 más bolondság a hadikiállításon!” – hirdeti a vidám plakát az utolsó előtti teremben.

Krúdy Gyula nem leplezett keserűséggel réved el a tárlat láttán: „Mintha minden katona háta mögött ott állna egy gyorsírásos hites jegyző, aki nyomban okiratba foglalja az eseményt, amely a katonával történt. Talán ez a nyomban leereszkedő történelmi köd, mint a csata után a mezőkre telepedő ágyúfüst, takarta el előlünk huszonnégy óra alatt kedveseink képmását; ez a nyomban megérkező történelmi távlat csillapítja a fájdalmat, hogy tovább tudjunk élni a földön, ökölbe szorított kéz és könnytelen szem nélkül; ez a másodperc alatt messzi múlttá vénült, átélt keserves óra [ ] segít meg abban, hogy panasz és siránkozás nélkül járhatunk az erdélyiek kiállításán, holott tegnap még azt hittük, hogy mindnyájan beleőrülünk a fájdalomba.”

A kiállítási képre rímel egy idézet is, amelyre az utolsó teremben bukkanunk. A kor legmakacsabb pacifistájától, Kaffka Margittól származik, aki az első pillanattól kezdve gyűlölte a háborút: „A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva a pesti színházak, kabarék plakátjait s a fényes kávéházakat éjjel, vasúttól bejövet, s nem kérdezték: »Hogy képesek itt mulatni azalatt, a családunk, a barátaink?« – hanem maguk is szomjasan és néha halálos hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak ”

Kaffka Margit jó néhány írótársával együtt a kezdetektől szembehelyezkedett a háborúpárti politikával, a Nyugat pedig 1915 tavaszától nem közölt olyan írást, amely elősegítette volna a szellemi élet militarizálódását. „A véres szekér, mely most átzörög a világon – írja Lengyel Menyhért –, hallatlan anachronizmus.” Még jó, hogy ezzel a teremmel búcsúzunk. Távozóban, a sötét macskaköveken kopogva, Krúdy mondata visszhangzik bennünk: „Mily boldog az ember, hogy tud felejteni!”