Leginkább talán a humora ragadt meg az emberben. Előadásainak anyagához éppoly derűvel közelített a múlt hét végén elhunyt Tarján Tamás, ahogy maga a téma is közel állt hozzá: irodalmi paródiái már a nyolcvanas évektől fogva jelentek meg.
– Amikor első néprajzszigorlatomra készültem, a Nemzeti Múzeum kertjének egyik kies padján néha pihenésképp aludtam. Fejem alatt A magyar halászat könyvének első kötete volt. Úgyhogy ha valaki, hát én tudom, hogy ez nagyon hasznos munka – ecsetelte két évvel ezelőtt például egy Herman Ottó-konferencián. Humora egyszerre volt könnyed, adomázó s egyúttal nagy mesterségbeli tudásról számot adó.
Ahogy kollégája, a szintén az ELTE BTK-n tanító Schein Gábor írta róla visszaemlékezésében: „A komolyhoz, a tragikushoz csak humorral felvértezve lehet eljutni. Ennek a belső tudása csupán az utolsó években, az utolsó hetekben halványult el benne.” De ne is a nagy egészet: a részleteket, az egyes előadásokat, zseniális hozzászólásokat nézzük. Hiszen maga Tarján is egy adott műre, területre koncentrálva tudott kibontakozni igazán egy-egy előadásában. A nagy egészre pillantva nehezebb megtalálni a fókuszpontot, nehezebb felmérni vizsgálódásunk tárgyát. Vagy mondjuk egyszerűbben: ha túlfogyasztunk, utána nem épp a legjobban érezzük magunkat.
Ahogy az irodalmi paródia kapcsán Tarján Tamás írta még a Forrás folyóiratban: „A paródiaíró nem egyértelműen boldog, ha összegyűjtött irodalmi torzképeit félezer oldalas kötetben teszik közzé. A paródia nem palackos fogyasztásra párolódik. Nem felhörpinteni kell, mert akár a harmadik-negyedik kortynál csömört okozhat. Kupicánként, sőt szinte cseppenként tanácsos ízlelgetni, hogy jól kiadja a zamatát. Karinthy Frigyes 1912-es Így írtok ti című kicsiny könyve jelentékenyebb, mint a hasonló című [ ] utókori halmaz, sőt: [ ] bizonyos írásai jobbak, mint a komplikáció egésze.”
Így volt ez az irodalomtörténésznél is, aki mások visszaemlékezései szerint is inkább szóban, adott részterületekre koncentrálva tudott kibontakozni. Amint hallgatója, a nemrég lapunkban is bemutatott, a Kenti Egyetemre felvételt nyert Muntag Vince közölte Facebook-oldalán: „Jellemzőnek tartom, hogy egy irodalomtörténeti tanszéknek arculatadó figurája tudott lenni egy olyan szakember, aki szívesebben adott elő, mint publikált, s ha írt is, ritkán nagy ívű okfejtésekben. Tarján nekem mindig meggyőzőbb volt konkrét műolvasatokban, mint ennél nagyobb nagyságrendben. Fogalmazása mindig egyensúlykeresés volt a különböző szemléleti formák között. Valószínűleg ezért volt remek tanár.” És a fiatal kutató hozzátette azt is: „Az a csoport, amely sejtésem szerint Barta Jánossal kezdődött, s ahova Tarjánt sorolom, ezt tette: a strukturalista és egyéb teóriákhoz alig fért hozzá, az impresszionizmust kevesellte, a marxizmust nem állhatta. Főzött tehát saját anyagból.”
Tarján 1949. július 24-én született Budapesten. Ahogy az fentebb kiderült, magyar–néprajz szakon végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, ahol élete végéig tanított. A hetvenes-nyolcvanas években már megtalálhattuk különböző folyóiratoknál: előbb a Látóhatár, majd az Irodalomtörténet szerkesztőbizottsági tagja volt. Dolgozott a Könyvvilág felelős szerkesztőjeként, illetve 1997-től tíz évig az Iskolakultúra szerkesztőbizottsági tagjaként is. Nemcsak tanulmányai és műelemzései, hanem színikritikái is folyamatosan megjelentek: az irodalom mellett a színház jelentette a másik nagy szerelmet. Így nemcsak az író-publicista Nagy Lajosról közölt monográfiát, hanem megrajzolta Bessenyei Ferenc és Garas Dezső pályaképét is. Részt vett több kvíz- és tankönyv szerkesztésében. 1986-ban megkapta a József Attila-díjat, míg a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét 2009-ben vehette át.
Olyan irodalomszervezőként volt jelen, aki könnyen elért a szélesebb közönséghez, a szeretett alapanyagot nem rejtette nehezen dekódolható szakkifejezések mögé. Tandori Dezső legfőbb értőjeként a XX. század egyik utolsó nagy költőjének munkásságát is úgy tudta magyarázni, hogy a hatalmas és nehezen megfejthető életmű egy csapásra megadta magát olvasójának, s rögtön teljes díszében mutatkozott meg a Tandori-összesben az a játékosság és humor, amelyet kikerülni nem lehet, de ráhangolódni sem egyszerű. Ahogy Nógrádi Gábor említette most a Librarius oldalán: „Irodalomtörténész, egyetemi tanár, kandidátus, negyven-ötven könyv írója, Tandori, Esterházy tehetségének első hírnöke bezárkózhatott volna az elefántcsontfalak közé. Nem tette. Már filmkritikákat is úgy írt ötven éve, hogy mindenki értse, és élvezet legyen olvasni.”
„Kinek is kell írni végül, utókornak, Istennek, házipénztárnak, a szerzőnek önmagának?” – vetette fel még tavaly Tarján Tamás, amikor Szakonyi Károlyt köszöntötte életműve kapcsán. Az irodalmár Tarjánról bizton állíthatjuk: a nagyközönségnek írt és beszélt, humoros megközelítéseire pedig bárki könnyedén ráhangolódhatott. Remélhetőleg az utókor is az őt megillető kitüntetett helyen kezeli majd munkásságát.
