A levehető fülű disznó

„A pálinka már átmosta a véremet”: többször is újrakezdte életét Kelet-Magyarországon az elmúlt huszonöt évben.

Heinrich Schorno tisztában van vele, hogy Rápolt nagyon szegény falu, de ő lelkileg gazdagabb lett attól, hogy a településen él. Az isten háta mögött még működik az öregek napközi otthona, a gázcseretelep, a terménydaráló és a tejátvevő, de már huszonnégyen munkanélküliek – a munkaképes korú lakosság ötven százaléka. Mivel Schorno szerényen beilleszkedett az itt élők közé, befogadták. Nagyon elégedett élete folyásával. Felajánlotta, hogy a rápoltiak iránti tiszteletből szobrot emel a falu főterén.

„Hitel csak akkor van, ha elmúltál már százéves, és elkísérnek a nagyszüleid is” – olvasom tíz évvel később a rápolti Lórúgás italkimérés pultja fölött. A kiírás sejteti: a csapos, Heinrich Schorno az elmúlt időszakban sok mindent megtapasztalt a magyar viszonyokból. Lószerszámok és lovasjelenetet ábrázoló grafikák a falon, a fatörzsekből faragott bárszékeken bőrnyergek, arra ül a vendég, ha akar.

Nyikorog az ajtó, majd az agyagos sarat leverve lábáról munkaruhás férfi lép a helyiségbe.
– Szervusz, művész bácsi!
– Szervusz, Tibikém!

Végigcsorog a pálinka az ember torkán, majd nagyot koppan a pohár alja a söntéspulton. Heinrich Schorno egymás után emeli az áttörölgetett korsókat az energiatakarékos lámpa fényéhez, majd a mustra végével eldönti, helyére kerül-e az ivóalkalmatosság, vagy még dörzsöli a puha pamutvászonnal.

Távolsági busz fordul a kocsma elé. A sofőr járva hagyja a motort, míg gyorsan behörpint egy feketét. Itt van Bandi, Béluskám és Péter bátya is. Schorno állja a sarat a belpolitika, a külhoni problémák és a gazdaságtan kérdéskörében. Szó esik e komor délelőttön a kukorica mázsánkénti áráról, a takarmányfélék összetételéről, de a disznóölés technikájáról is.

Kétezeregyben Schorno megünnepelte, hogy tíz éve él Rápolton. Százötven vendéget hívott a világ minden részéről, és kitárta háza kapuját a falusiak előtt – így évekig első rápolti falunapként emlegették a rendezvényt. Az elmúlt években rendre jártak hozzá az ismerősök Svájcból, Németországból, és egyik barátja, Wegmann Beat úgy döntött, szintén Rápoltra telepedik. Lótartó gazdaember, világhíres fogathajtó-dinasztia tagja. Három éve, 2005-ben Winterthurból Magyarországra lovagolva párjával költözött be az itt megvett házába.

Heinrich Schorno életében nehéz időszak következett. Felesége, Christine, beleunva az ingerszegény környezetbe, közös gyermekükkel együtt visszaköltözött Svájcba. Kiderült az is, hogy Schorno nem tud megélni a szobrászkodásból Magyarország keleti részén. Létrehozott Beattel egy rápolti vállalkozást. Megvették az időközben bezárt tejátvevő négyszer négy méteres épületét, ahol iciripiciri kocsmát, esetleg lángossütőt szerettek volna nyitni, de ezt a tervet végül nem tudták megvalósítani. Ezért vásárolták meg később részletre ezt a falusi kocsmát, majd jelentős átalakítást követően megnyitották. Így került Schorno művész úr a pult mögé.

– Nagy fejtörést okozott, hogy mihez kezdjek, miután magamra maradtam. Vissza nem megyek Svájcba, mert „nem lehet úgy ugrálni, mint a bolha”. Kapóra jött a barátommal közös kocsma. Alapozva Wegmann Beat hajtói tapasztalatára és az én művészeti tevékenységemre, a lovas turizmusban és az alkotótáborban is látunk fantáziát. Három turistaházat is létre szeretnénk hozni – foglalja össze terveiket Schorno.

A férfi sóhajtásaiból kiderül, hogy tizenhat évvel ezelőtt, amikor házat vett itt, paradicsomnak tartotta Magyarországot, de ez mára némileg megváltozott. – Most is paradicsom, csak beteg, penészedik, mert rosszul kezelik. Tizenöt év alatt sokszor megkérdezték, hogy normális vagyok-e, mert olyan országba költöztem, ahonnan egyébként elmenekülnek az emberek. No persze milyen ország is az, ahol zsebre ment és megy a privatizáció, ahol pártszíntől függetlenül az államvezetés magára hagyja az ország lakosságát, s az emberek a szabályozás miatt a kitűnő földjükön sem tudnak gazdálkodni? Miközben ezen a vidéken ötven forint a termelőnél egy kiló szép alma, miért kerül Budapesten egy euróba kilója, és miért olcsóbb a cseh, lengyel, szlovák tej, mint a magyar?

Schorno végigvezet a kertben, s mutatja alkotásait: többek között a fából készült kecskét és a fővárost már megjárt, levehető fülű disznót. Itt kiderül, hogy nagy hatással van rá néhány, mint mondja, zseniális magyar termék, mint a Túró Rudi, az Erős Pista és az Unicum. Megmutatja a közülük leginkább megformázhatót, egy márványból készült unicumos butéliát.

Ebben a pillanatban féltékenyen előrohan az ólból Whoopi Goldberg, Tina Turner és Eros Ramazzotti, azaz a sztárok nevére keresztelt három csüngő hasú vietnami koca. Aztán megjelennek a kecskék, a lovak és a kuvaszok is. Nagy egyetértésben ropogtatják a kukoricát és a csontokat egy félig elkészült, embermagasságú kőszobor közelében.

Aztán megint a kocsma, a szokásos jelenet.
– Köszönöm szépen, művész bácsi! – mondja egy férfi, mikor az asztalra teszi poharát.
Schorno, aki ebbe a kocsmába építette be még kedvenc lova utolsó patkóját is, a pultot törölgetve válaszol:
– Egészségedre, Laci!

Idén március első napjaiban jártam ismét arrafelé. Gondoltam, iszom egy jó kávét Schorno kocsmájában. Sehol egy teremtett lélek. Bezárt a rápolti kocsma. Ajtaján már megrozsdásodott a lakat. Heinrich Schorno portájáról sem rohannak elő a kutyák, látni, hogy nincs élet a falak között. Üresek az ereszek alá rakott, esővíz gyűjtésére szolgáló fadézsák is, amelyeket látva a falu lakói egykor azt kérdezték fejüket csóválva: „Ugyan, mire való az!”

Visszament Svájcba – gondolom. De tévedek.

Prüszköl, köpköd a gázlángtól bebarnult régi kotyogó. Heinrich Schorno a fehérgyarmati ház családi képekkel tarkított konyhájában kettéönti a kávét. – Nem könnyű itt az élet. Öt éve bezártuk a kocsmát. A falu már nem inspirál, ezért meghirdettem eladásra a rápolti házamat. Svájcban alapítottam egy vállalkozást, így egy ideje egy hónapból két hetet otthon dolgozom. Kertépítéssel, belsőépítészettel foglalkozom. A szobraimat is ott értékesítem, mert Magyarországon nincs kereslet rájuk. Mi tart itt? Hát a szerelem – kacsint a fali képekre mutatva.

Heinrich Schorno néhány éve egy kocsordi barátjánál szobrot faragott. Mivel másnap ballagott a házigazda gyermeke, és mulatságot terveztek, három hölgy ment hozzá takarítani. Schornónak nagyon tetszett az egyikük. Fél évvel később Schorno udvarolni kezdett. Aztán négy évvel ezelőtt, karácsony tájékán az asszony megkérdezte a gyermekeitől, nem lenne-e baj, ha szentestére a férfi idejönne. Azóta itt él.

Jól megvannak. Az asszony, aki ruhaboltot működtet a városkában, Schorno minden svájci kiállítására elmegy. Schorno a ház mögötti kiskertben faragja műveit, érkeztemkor éppen egy csónakban utazó kocát. – A vérem ki van mosva magyar pálinkával és borral – mondja a winterthuri mester. – Magyar vagyok, csak svájci útlevelem van.

Bolond fuvarjai vannak Svájc és Magyarország között. A svájci parasztoktól ingyen kapja a fát, így a farönköket utánfutóval hordja Magyarországra.

Svájci fából farag. Magyar szívvel. De Rápolt főterén nincsen szobor!