Eörsi László és a jobboldal: örök Horthy-kultusz?

Következik-e az antikommunizmusból a Horthy-kultusz, a vörös csillag Dunába dobásából a vészkorszak?

Úgy tűnik, Eörsi László a nehézfegyverek használatának híve, legalábbis ezt vonhatjuk le a konzervatívok forradalomképét vizsgáló tanulmányából. Alaptétele, hogy az 1990-ben győztes jobboldal „az 1956-os forradalomból csak a kommunistaellenesség hagyományát vállalta. A koalíciós pártok erre (és csakis erre) építették fel politikai és jogi legitimációjukat. Ehhez járult hozzá az előző negyven év differenciálatlan elítélése: a kettő logikusan vezetett a Horthy-kultusz újjáéledéséhez.” Vagy ahogy másutt szerepel: a radikális és mérsékelt jobb „antikommunizmusával voltaképpen a Horthy-Magyarországot rehabilitálta”. Meghökkentő állítások, amelyeket legalábbis illenék megfelelő érvekkel aládúcolni. Amíg ez nem történik meg, marad az értetlenkedés, a zűrzavar, például Horthyval kapcsolatban. Az ember ugyanis saját tapasztalata alapján azt gondolná, hogy az antikommunizmus nem a Hor­thy-rend­szerbe vetett hitet alapozza meg, hanem a demokratikus meggyőződést erősíti – még Magyarországon is. Úgy vélhetjük egyébként, hogy a Horthy-kultusz már a rendszerváltozás előtt is élt és virult, a rendszerváltozást követően pedig leginkább a véleménynyilvánítás szabadságának köszönhe­tően kaphatott még inkább erőre. Ha voltak is, akik esetleg táplálták a tüzet a kormánypártok részéről, bizonyos, hogy a tisztelet megizmosodása inkább az Antall-kormánnyal szembeni elégedetlenség jegyében történt. Hasonló módon a Kádár-rendszerbe való lelki visszavágyódást sem a szocialisták élesz­tették fel, hanem legfeljebb politikai céljaik érdekében meglovagolták. Sokkal inkább, mint tették ezt Horthy esetében a jobboldalon. (A szinte kritikátlan Horthy- és Kádár-nosztalgia nem mellékesen egymást egyáltalán nem kizáró vonzalmak, egy átlag magyar lélekben gyakran máig kiválóan megférnek egymás társaságában.)

A fenti Eörsi-tételből következik a szerző másik állítása, hogy a jobboldali pártok „az 1945-től kezdődő korszakot árnyalás nélkül elutasítják”. Hitelt érdemlő bizonyítékokat ebben a kérdésben is hiába keresnénk a kötet lapjain. Hallgatás övezi azt a koncepcióba nyilván nem illeszkedő tényt, hogy például Antall József miniszterelnök családilag kötődött a negyvenöt utáni koalíciós érához, édesapja miniszteri posztot töltött be Tildy Zoltán és Nagy Ferenc kormányában. Antall pedig egyértelműen a kisgazdapárti hagyomány, az 1945 és 1947 közötti többségi kormányzás örökségét kívánta továbbvinni. A kormányfő, akárcsak az MDF kereszténydemokrata vonulata és az akkoriban még nem lélegeztetőgépről működtetett KDNP szellemi elődjének tekintette a Pálffy József-, illetve Barankovics István-féle, 1947-ben erős támogatással az Or­szág­gyű­lésbe kerülő (keresztény-) Demokrata Néppártot is. A keresztény jelzővel kísért politika nem a keresztény kurzussal, még csak nem is Zichy János keresztény Néppártjával, hanem De Gas­peri és Adenauer háború utáni kereszténydemokráciájával vállalt közösséget. Ha esetleg az MDF erős harmadik­utas, Bíró Zoltántól Lezsák Sándoron át Csurka Istvánig ívelő „baloldalára”, népi-nemzeti szárnyára gondol a szerző, akkor sincs igaza. Előképként itt leginkább a Horthy-rendszert elutasító népi írókat és a koalíciós kormányzásban negyvenöt után részt vállaló Nemzeti Parasztpártot fedezhetjük fel. (Önmagában persze azt sem lehet bűnnek tekinteni, ha valaki a két világháború közti világ bizonyos elemei iránt nosztalgiát táplált a kilencvenes évek elején, hiszen – talán nem szakad le a plafon, ha megállapítjuk – a Horthy-rendszer is rendelkezett demokratikus vonásokkal. Sőt, a koalíciós időkkel való összehasonlítás esetén sem feltétlenül az utóbbi viszi el minden esetben a pál­mát. Felesleges lenne tagadni például, hogy a Horthy-idők nagy részében szilárdabb lábakon állt az egyébként korlátok között vergődő sajtószabadság, mint negyvenöt után.)

Göncz Árpád 1992-es kifütyülését szélsőjobboldali demonstrációnak nevezni megint csak erős egyoldalúság. Különben – erre éppen a legutóbbi október 23-a kellene hogy megtanítson végre mindenkit – politizáló ember, ha közjogi méltóság is, demokráciában el kell hogy viselje a füttyögést. Göncz Árpáddal leginkább a csalódott ötvenhatos forradalmároknak akadhatott gondjuk a Kossuth téren. Tény, hogy a szabadságharc egykori résztvevőivel, a kádári megtorlások túlélőivel – a forradalmároknak otthont adó lakótelep létesítésén túl – nem sokat törődött az új rendszer. Miközben az egyre romló életkörülmények között sokszor alacsony nyugdíjukból voltak kénytelen megélni, számos egykori kommunista vezető, köztük a megtorlásért és egyéb bűnökért is felelős személyek háborítatlanul élték békés öregkorukat. (Hogy a korábbi forradalmárok elkeseredettségükben elutasították a szárnyait bontogató tőkés világot, abban többek között ezért sem látok semmi kivetnivalót, ellentétben a szerzővel. Nem lepődöm meg különösebben azon sem, hogy a romantikus harmadikutasság Pong­rátz Gergely és a munkástanácsok szemében vonzóbb lehetőségnek tűnt, mint a különösen durva, sokakat megnyomorító, nem mellesleg a törvénytelen vagyonszerzésre kitűnően alkalmas vadkapitalista átmenet.)

Eörsi László egyébként érezhetően ellenszenvez az 1990 utáni igazságtételi törekvésekkel. Pedig az azóta eltelt időszak megmutatta, hogy talán egyszerűbb lett volna már akkor átvergődnünk a múlttal való szembenézésnek ezen a fázisán. A kilencvenes évek elején ugyan könnyen kijárt a szélsőséges jelző a számonkérést követelőknek, ám ha elfogadjuk, hogy 1956-ban háború volt Magyarországon – a szovjet beavatkozás ezt támasztja alá –, akkor ezek a bűnök hazánk által is elismert nemzetközi egyezmények következtében nem évülnek el. Tény az is, hogy a felelősségre vonás folyamata 1994 után néhány sortűzper jogerős befejezése után megrekedt. Mint Eörsi írja, „az MSZP – voltaképpen teljes kormányzása idején – igyekezett a múltat békésen lezárni, ahelyett hogy akár a legcsekélyebb mértékben is szembenézett volna vele. A gesztusai is mind erre utaltak.” Például, említi Eörsi, Horn Gyula együtt koszorúzott Nagy Erzsébettel. A „békés lezárás” gesztusainak emlegetésekor persze nem feledkezhetünk meg arról sem, amiről a szerző hallgat, hogy az 1956–1957-es sortüzek kivizsgálására 1993-ban létrejött Történelmi Tényfeltáró Bizottságot a karhatalmista múltja miatt a miniszterelnökségre morálisan alkalmatlan Horn Gyula egyik napról a másikra megszüntette; a csoport így csupán nem hivatalosan folytathatta a munkát. Hamarosan felpuhították azt az 1991-es törvényt is, amely szerint „nem részesülhet politikai indokú kedvezményben, illetve juttatásban az, aki az 1956-os forradalom elleni fegyveres alakulatban önkéntes szolgálatot vállalt”.

Nem erősíti a szöveg tudományosságát a helyenkénti pongyola megfogalmazás (leglátványosabb példája: „a bíróság mindhármukat kivégezte”) , illetve a teljesen felesleges személyeskedés, amelyet legalább a kötet megszerkesztésekor érdemes lett volna kiiktatni. Ennek jegyében Tulipán Éva a Köztársaság téri ostromról írt tanulmányában a jobboldali-szélsőjobboldali felfogás jegyében a nemzetidegen ellenség kere­sését folytatja, M. Kiss Sándor pedig nemes egyszerűséggel becstelen megállapításokat tevő „karrierlovag”. Elfogadhatatlan a célzatos megállapítás, hogy a szovjet emlékmű aranycsillagának 2006-os Dunába hajítása „szimbolikus jelentést” hordoz. A vészkorszak áldozatait a kommunistaellenességgel összemosni mindenfajta bizonyíték nélkül manapság is nagyon veszélyes, felelőtlen játék. Önmagáért beszél a szintén a 2006-os megmozdulásokról szóló kitétel: „Igazi, hosszú távú sikert azonban az ötvenedik évfordulón lezajlott zavargásokkal, agresszív fellépéssel értek el a radikálisok. […] Az ellenük jogszerűen fellépő, bár aránytalan erőket bevető és sérüléseket okozó rendőrség kapcsán a jobboldal és a szélsőjobb hamis vádakat terjesztett és folyamatosan sulykolt a médián keresztül.”

A tanulmány olvasása közben végig az az érzésünk, hogy megrekedtünk a kilencvenes években, a kor publicisztikáiból tallózunk éppen. Ez pedig komoly hiba. Végtére is nagyjából negyed század telt el azóta; nem állítom, hogy ez rengeteg idő, de ahhoz elegendő, hogy egy történész ne a korabeli vezércikkek és glosszák érveit ismételgesse, hanem históriai távlatból tekintsen az eseményekre. Ehhez persze nem korabeli cikkekkel, üres politikusi szónoklatokkal, szerencsétlen, volt forradalmároktól elhangzó megnyilvánulásokkal, illetve fantomokkal kellene vitatkozni, például a ma már elérhetetlen, névtelenségbe burkolózó, feltehetően igen marginális hatást kiváltó publicistával, hanem az Eörsi Lászlóétól eltérő felfogást képviselő ötvenhatos történelmi műhelyekkel. Az persze nyilván nehezebb feladat.