Kell-e szobor a népbiztos Lukács Györgynek?

Lukács György szobra nem maradhat a Szent István parkban – szól a döntés. De mit követett el a tudós?

Lukács Györggyel kapcsolatban hasonló módon merülhet fel a kétely, nem csak bennünk; úgy tűnik, átestek ezen a lélektani folyamaton az állásfoglalás írói is. A „nem javasolt”-hoz ugyanis szinte mentegetőzve teszik hozzá: „Ez a szakvélemény nem arra vonatkozik, hogy tudósi kvalitásai alapján nevezhető-e el utca Lukács Györgyről. Így pusztán a törvényi tényállásból és a Lukács György élettörténetéből adódó konklúziót fogalmaztuk meg, mindenféle további tudományos mérlegelés nélkül.” Az „akadémiai nem” a sorok között olvasva tehát akár „akadémiai igen” is lehetne. Talán az is; valószínűbb persze, hogy az állásfoglalás szándékos elkerüléséről van szó. (Nem véletlen, hogy az értékelésre hivatkozók a fent említett kitételről rendre megfeledkeznek.)

Hogy miért kell a tudományos munkássága alapján világhírű magyar, ám kommunista tudós szobrát feltétlenül elbontani, azt a kezdeményező jobbikos képviselő azzal indokolja, hogy „Lukács amellett, hogy filozófusként és íróként tevékenykedett, mindhárom kommunista rendszerben szerepet vállalt. A Tanácsköztársaság idején népbiztosként, valamint a Vörös Hadsereg tisztjeként személyesen adott utasítást nyolc ember kivégzésére, 1945 után világhírnevét arra használta, hogy a kommunizmust legitimálja, 1956 után pedig kulcsszerepet vállalt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájában.”

A kép árnyalása érdekében érdemes sorra venni a vádakat. Az első szerint Lukács György tömeggyilkosságot követett el 1919-ben Poroszlón a románok elől megfutamodó, Tiszafüred elestéért felelőssé tehető katonák között. Amellett, hogy tizedelni kétségtelenül elfogadhatatlan dolog, ne feledkezzünk meg arról, hogy az akkori hadseregekben a szörnyű eljárás súlyos helyzetben bevett fegyelmezési mód volt; persze korábban is előfordult, például 1848–49-ben. Görgey Artúr maga említi visszaemlékezéseiben: a felvidéki hadjárat egyik ütközetében az elszaladó „gyalogságot és az odaveszett üteg legénységét a helyszínen meg akartam tizedelni, de a megfogyott sorokra vetett első pillantás meggyőzött, hogy meg vannak azok már eléggé tizedelve”. (Ne hagyjuk említés nélkül azt sem, hogy 1848-ban általában nemzetiségi többségű területeken a Batthyány-kormány nevében olykor hasonló módon, a kivezényelt tömegbe lőve toboroztak honvédeket.)

Lukács esetében a kérdés ráadásul annak ellenére tisztázatlan, hogy maga is említi az esetet, igaz két, egymásnak némiképp ellentmondó szövegben. Bizonytalan mind a kivégzettek pontos száma, mind Sárói Szabó Tibor századparancsnok szerepe; az 1920-as bírósági eljárás idején a tizedelés szándékát legalábbis neki tulajdonították. (Nemrégiben felmerült az az új szempont is, hogy a tizedelés előkészítésében részt vállaló Lukács ugyanakkor megakadályozta az akció tervezett folytatását.)

Az előterjesztő, döntéshozók által respektált, másik felvetésének – mely szerint „1945 után világhírnevét arra használta, hogy a kommunizmust legitimálja” – ebben a finoman szólva egészen lecsupaszított formában nincs értelme. Sokkal összetettebb és bonyolultabb kérdés ez annál, hogy valaki egykori egyetemi tanulmányaiból és feltehetően Az ész trónfosztásából megőrzött emlékeiből ezt a következtetést vonja le. (Hogy Lukács miért lett s miért maradt az eszme követője a későbbiekben, arra valószínűleg releváns választ adott Fehér M. István a Világosság 2005-ös 9. számában. Fehér M. a manapság hasonlóképpen nemzetiszocializmusa miatt támadott Martin Heideggerrel vetette össze több szövegében is Lukácsot.) A harmadik állítás, hogy „1956 után pedig kulcsszerepet vállalt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájában”, közönséges hazugság. Az előterjesztő könnyedén utánanézhetett volna: Lukács sokáig nem publikálhatott idehaza, egy ideig Snagovban őrizték Nagy Imréékkel. A Kádár-rendszer nem tudott vele mit kezdeni, félt tőle, igazából élete végéig igyekezett elszigetelni a magyarországi nyilvánosságtól, ahogy Lukács mondta, „szellemi internáltságban” tartani.

A „Lukács-ügy” s vele a végtelenül kicsinyes játszma a Lukács Alapítvány ellehetetlenítésére persze nyilván nem Lukácsról szól, hanem arról az emlékezetpolitikai nyomorról, amelynek a gyökerei a diktatúra idejére nyúlnak vissza. Mindennek jellegzetes tünete például, hogy hasonló vádakkal szemben, amelyekkel most Lukács Györgyöt illetik, a „harcos jobboldal” simán megvédené a maga ikonjait. És viszont. A „baloldal” hajlíthatatlanjai ugyanúgy mentőövet dobnának mondjuk egy Hóman Bálinthoz hasonló ellentmondásos személynek, nagyjából szemet hunyva nem feledhető hibái felett, ha magukénak éreznék az illetőt. A kibontakozó s nyomban félrecsúszó vita – például arról, hogy Hóman Bálint vagy Lukács volt-e bűnösebb (ártatlanabb), vagy arról, hol a nagyság tiszteletének s egyben a vétek tolerálhatóságának határa, s ez miben ragadható meg (netán emberéletek kioltásában vagy jogfosztó rendeletek tető alá hozásában) –, a mód, bizonyos részkérdések bumfordisága, bornírtsága, kiüresedése miatt idővel szinte mindig parttalanná s ezzel együtt érdektelenné válik. Az egyik mellékeredmény pedig a vétkek relativizálódása s vele a múlt bármikor bevethető fegyverként való, még szorosabb hozzákötözése a napi politikához. (Jól mutatja ezt, hogy az ópusztaszeri – kell-e ennél szimbolikusabb hely? – Komócsin Zoltán utca megléte az égadta világon senkit nem zavar. Annak megváltoztatása ugyanis nem támasztana viharokat, mozgósításra, csatasorba hívásra tehát alkalmatlan.)

Lukács György esete kétségtelenül speciális: a világszerte elismert kevés s máig sokat hivatkozott nagy magyar gondolkodók egyike óriási hatással, rangos szellemi utódokkal, akit hibáival, vétkeivel együtt is hiba lenne aktuálpolitikai okokból, tudatlan, ostoba dühből kihajítania az ablakon a mostani kurzusnak.