Pár hete Ausztriában, Salzkammergut egyik taván, egy hidroplánfesztiválon jártunk, most a királykategória hidroplánnagymodellekkel folytatjuk a beszámolónkat. A fűben, a vízen és a levegőben a német repülőgépipar emblematikus gépei legalább kétméteres szárnyfesztávval alaposan kitűntek a sok száz modell közül. A páros légi fotók Gabrielle Prachinger munkái.
Négy Dornier, ami igazából csak három
A repülőiparban bevett szokás, hogy a gyárak modelljeiket az építés történelmi sorrendjében számokkal illetik. Nem mindig volt ez így, először neveket adtak az igazi modelleknek. Dornier Delphin, majd Dornier Zyklon, aztán Do-24 és az utóbbi az unoka Iren Dornier által modernizált változata, a Do-24ATT került naponta összeépítésre a fűhangárokban.
A Delfin és a Bálna a húszas évek utasszállítói voltak, már kialakult rajtuk a jellegzetes alsó vízi szárny, amely a másik két modellt is összetéveszthetetlenül Dornier-vá teszi.
Ezek a modellek egyedi építésűek, sok ezer óra munka fekszik bennük, többnyire az eredeti tervrajzok alapján születnek. Földi pilótáik rádiós távirányítással nemcsak repítik őket, hanem ők az építő ezermesterek is.
A kidolgozottság változó. Van, amelyik elég elnagyolt, de gyakran látni a részleteket még a pilóta fülkében is. Elképesztő, hogy a villanymotorok és az akkumulátorok képesek ezeket a tíz kiló körüli gépeket a levegőbe emelni.
A Tante Ju modellben a másolati pontosság százhúsz százalékos volt. A Lufthansa egykori hárommotoros utasszállító hidroplánján még a rádióantenna drótja is a pilótafülke tetejétől a függőleges vezérsík csúcsáig feszül. És a borítás beszerzése, az alumínium hullámlemez utánzata, sem volt egyszerű.
A pilóta – aki egyben repülő építője is – esetében nekem különösen a gép összeszerelésének rituáléja tetszett. A szállítás során a törzs alkot egységet, rajta a szárnytövek a motorokkal. A szárnyak további részét védve alumíniumfóliában tárolják a törzs mellett.
Összeszereléskor a szárnyon levő csűrőkormányok, fékszárnyak drótjait is összedugják, kis villanymotorok mozgatják azokat a belső vevőegység által közvetített földi parancsra. A nagy akkumulátorokat pedig tapadó korongokon szinte „beszíjazzák” a repülőgép törzsének üregébe, a súlypontjába.
Végül jönnek a finomságok, a rádiódróton kívül a zászló, a sebességmérő pitoncső. Mikor kész, akkor a pilóta még a füvön elvégzi a motorok és kormányok működésének ellenőrzését. Aztán mindig akadt egy-egy fiatalabb tisztelő, aki a mesternek segít a vízhez vinni az emblematikus nagymodellt.
A Dornier Zyklon és a sima Do-24, valamint a Tante Ju pilótái hárman bőven több mint kétszáz évesek voltak. A repüléssel semmi bajuk, legnagyobb gondot nekik már az autóvezetés kényszere jelent, azt, ha lehet, szívesebben átengedik ifjabb családtagjaiknak.
Sajnos sokszor emiatt egyre kevesebbet járnak ilyen fesztiválokra. Egyikük Németországból már egy hete reggel-este pluszban megrepüli a maga bő negyed óráját. Ki tudja, mikor jöhet legközelebb, mondta mosolyogva.
Délelőtt-délután fél-fél órára a nagymodellek és pilótáik voltak a fesztivál csúcspontjai, sokszor már egy kis közbenső vízérintésre is vastapsot kaptak.
Talán a sors érdekessége, hogy a felújított Dornier Do-24ATT nagymodell tulajdonosa és pilótája, Tobias Moser fiatalember volt, neki ugyanúgy kijárt a repülés előtti és alatti tisztelet, mint a bájos öreguraknak.
A szerző körüli négy nagygéppel búcsúzunk, néhány hét múlva további érdekes modellekkel és pilótákkal zárjuk majd a beszámolónkat.
Ha tetszett a cikk, nézzenek meg a Repülni jó-oldalunkon a Grundlsee-i modelltalálkozóról egy másik képösszeállítást is.
