Egy ország legfontosabb turisztikai látványosságai felé közeledni mindig különleges izgalommal tölti el az embert. Ha keresztényként egyházi küldöttség mellett egy világhatalom legfontosabb zarándokhelyére látogatunk, az izgalom és a várakozás bemérhetetlen léptéket ölt.
Oroszország első számú ilyen „létesítménye” a féldebrecennyi Szergijev Poszadban (szabad fordításban: Szentszergejmező – a kommunisták ennek is találtak nevet: Zagorszk) található Lavra ortodox kolostor, papnevelde (1714 óta), egyházzenei és ikonfestészeti képzőközpont, ahol a kapuban két fura figura csapta hóna alá a messziről jött vendégeket, Székely Jánost és a ferences triót, valamint az MNO tudósítóját.
A képre pillantva kikívánkozik az emberből végre egy kis okoskodás az ortodox papok szakálláról. A világosbarna sörényű Jan Nyikityin (három éve diakónus) és a szerzetesközösség manószerű gazdasági vezetője, Lavra kulcsára, Jirimij arcszőrzetét először is Mózes III. könyve írja elő („Ne nyírjanak kopaszságot a fejükön, szakálluk szélét le ne messék, és a testükbe vágásokat ne vágjanak.”), másodszor is a korintusi Pál-levél fejtegeti az egyén üdvös vallásos külső jegyeit. Két másik szentírási hely is „érvel” még a szakáll mellett, és ugye közismert: Jézust mindig szakállal ábrázolják.
Hogy tényleg szó szerint kell-e venni a(z ortodox pap) férfiaknak az intést, miszerint „ne formálj magadnak arcot”, nem most kell eldönteni, és nem is itt fog megakadni kelet és nyugat reménybeli közeledése. Tartsunk inkább Jirimijjel és Jan Nyikityinnel Szent Szergej lenyűgöző otthonába!
Az első, ami rögtön feltűnik, a masszív falak. Rendben, hogy méteres vastagságú téglafalat raktak a Novogyevicsij-erőd köré, mégis szétcincálták a lengyelek a XVI. században. Azonban a velünk tartó Mihail Pavlovics Lavrenyenko tábornok, az egykori Szovjetunió kérlelhetetlen (egyébként ortodox hitű) ezredese azt mondja: ezek a – helyenként hat méter vastag – falak Hitlert is megállították, s most is bárkit feltartóztatnának. Jirimij szavai épp ehhez csatlakoznak, a cári lakosztály bizonyítja, hogy a kommunista hatalomátvétel után is biztonságban érezte magát a birodalom első embere.
Ami a falakon belül van, állami tulajdon (tehát még nem egyházi), és 1993 óta UNESCO-világörökségi oltalom alatt áll. Hogy emberarcot faragjunk neki, Jirimij szavaira figyelünk: Radoneszi Szergej (16. század) már fiatalkorában remeteségre vágyott, ezért István testvérével együtt a Moszkvától bő 70 kilométerre lévő fenyőerdőbe, egy kis patak partjára telepedett le, ahol kápolnát épített magának. Csakhamar lelki vezetésre vágyók kezdték el látogatni Szergejt, a kis templomot pedig bővíteni kellett, az állandó szerzetesi testvérek száma is gyorsan tucat fölé emelkedett. Pappá szentelése után regulát alkottak a közösségnek, életét pedig számos csoda segítette – a Mária-jelenés Péterrel és Jánossal feltételezett cellahelyén például egy ikonban is megtalálható, a népszerűsödés kezdete pedig nem másnak köszönhető, mint hogy megjósolta a kulikovói ütközet (1380) végkimenetelét. (Az egyházi vezetés úgy adott hangot tiszteletének, hogy a moszkvai pátriárka maga alá rendelte a kolostort.)
S ha már ez a cella szóba került: számos, lélegzetelállító legendájú ereklye van itt. Szűz Mária ruhájának egy darabja, Szent András csontereklyéje és a szent sír egy kövecskéje. Jirimij meg is mutatta, milyen mozdulatokkal kell a tiszteletet kifejezni.
A Szentháromság-templom körül barangolva Jirimij egyszer csak egy pinceajtó felé navigálta a magyar csapatot, és ahogy egyre lejjebb mentünk egy pincegyomorba, kiviláglott, ez alighanem borospince lesz. És valóban: cabernet sauvignonnal és merlot-val telt hordók deleltek a sötét termekben. Minthogy a katolikus püspök rangos vendégnek számított, a legkiválóbb vörössel pattant elő a semmiből Jan Kriszosztom atya.
Közben Jirimijnek megeredt a nyelve nagyon: elbüszkélkedett négyéves teológiai képzésével (igen, az ortodox papok jó része matúra után felsőfokú teológiai ismeretek nélkül lesz pap), ennek kapcsán beszélt arról, hogy Szergijev Poszad létesítménye az ortodox paputánpótlás fontos helye. Kirill pátriárka külön igényli, hogy képzett, jó papok legyenek, mondja, hozzátéve: a felszenteltek 95 százaléka később családos plébános lesz, a többi 5 százalék szerzetes, „kiugrás” állítása szerint gyakorlatilag nincs.
Küldöttségünk a papképzés kapcsán rákérdezett arra, hogy van-e lehetőség arra, hogy hallgatókat cseréljen keleti keresztény és nyugati katolikus szeminárium, erre válaszul Jirimij aláhúzta, ez a pátriárka engedélyéhez van kötve, mint ahogy az is, hogy ki lehet gyóntatópap. Az atya ez ügyben egyébként a pravoszláv „külügyminisztériumhoz” irányított bennünket – mi pedig alkalomadtán vissza is tértünk erre a kérdésre.
A Lavrában egyébként jelenleg 190 szerzetes éldegél (az 1910-es években volt a csúcs 400 szerzetessel), és ha visszakapná az egyház, megnyílhatna az út a turizmus tűrhető keretek közé szorítása felé.
